Bombanyu

Vigyázat, robban!

Mi változott?

Gergő 4 hónapja van velünk. És hogy mi változott az életemben? (Ha lesz kedve Ferinek vendégposztolni, beengedem. :) ) Röviden: minden. Tegnap egész délután azon gondolkoztam, hogy mi maradt meg a régi életemből és hát nem jutott semmi eszembe.. Hol is kezdjem. Ezeket a szirupos cuccokat, hogy a szívem a testemen kívül van, és hogy nem tudtam, hogy ennyire is lehet szeretni, most hagyjuk.

1, Eltűntem. Megszűntem létezni.

Én, mint valaha volt individuum, nem létezek többé. Anyu lettem. Persze ez most kis sarkítás, de az eltelt időszak alatt egyelőre ezt érzékelem. Az első két hónap legnagyobb (és egyik legnehezebb) tanulsága az volt, hogy a "hogy vagy" kérdés esetén senki nem kíváncsi arra, hogy ÉN hogy vagyok. A kérdés kizárólag arra irányul, hogy Gergő hogy van. Eleinte párszor elrontottam, és véletlenül egyesszám első személyben válaszoltam. Hamar rájöttem, hogy rosszul feleltem a kérdésre. Régen csodálkoztam, hogy anyukák miért beszélnek mindig többesszám első személyben, de már tudom... csak így lehet átvinni az üzenetet... (légyszi, most ne árasszatok el hogy vagy kérdéssel, köszi!)

A játszótéri anyukákkal mindent tudunk egymás gyerekeiről, de nem tudjuk egymás nevét. Múltkor egy új anyuka megkérdezte a nevemet és kapásból rávágtam, hogy Gergő. Megismételte a kérdést nevetve, néhány másodpercig csak leesett állal néztem rá, próbáltam értelmezni a hallottakat és közben teljesen meghatódtam... az ÉN nevemet akarja tudni...

2, Megváltozott a szókincsem

Leggyakoribb szavaim a következők: ne(m), NEEEEEEE, ne dobd el, ne csináld, ne üss meg. De miután tudom, hogy a tiltó mondatok egy idő után hatástalanok, a top tízben még ezek szerepelnek: aúúúúú, ez fáj, hagyd abba (azonnal), óvatosan, Ó-VA-TO-SAN!!!! A top 20ban pedig benne van: ügyesen, úgy, látod-megy ez, és természetesen a szeretlek. Káromkodni is másképp káromkodok, bevezettem egy-két új kifejezést, úgyismint "jesszumpepi", "aztabitang", "tejóég", "irgumburgum" és "aztamindenit". Persze a keményebb helyzetekre a jól bevált fordulatokat használom...

3, Megváltozott a külsőm

Gergő megérkezése óta ledobtam öt kilót. Elég sokat rohangálok Gergő után. (Nem csak én, de Safi cicánk is sokat fogyott, ő Gergő elől rohangál.) Szívesen mondanám, hogy izmosodtam is, de ez nem igaz (legalábbis nem látványosan). Inkább csak az ízületeim sajognak (váll, könyök és hüvelyk és mutatóujjam közti rész, ahogy fölemelem a hónaljánál - sosem gondoltam volna, hogy egy emeléshez ennyire kell a hüvelykujj). A hajam vagy jóval hosszabb, vagy jóval rövidebb, mint korábban. Ritkán jutok el fodrászhoz. A ruhatáram egysíkúvá vált, néhány farmersortot és fölsőt variálok. Nincs is ennél jobb alkalom, csatlakoztam egy kihíváshoz, hogy így tiltakozzak a fast fashion miatti kizsákmányolás ellen: egy éven át nem veszek semmilyen ruhaneműt, textilből készült kiegészítőt, cipőt. Július elsején kezdtem, egyelőre tartom.

4, Megváltozott a lakás

A lakás egy csatatér. Mielőtt Gergő megérkezett, az alsó 100 centin csak a "nem-kár-érte" dolgokat hagytunk, de ahogy nő és pipiskedik és odatolja a kisasztalt, egyre magasabbra kell pakolni. És mindig minden elöl van, Gergő tesz róla. Naponta mosok föl, míg Feri Gergőt altatja, addig összerakom a lakást is, így legalább reggelig kinéz valahogy. Aztán kezdődik elölről. Mindenesetre fura érzés, régen este 8-kor moziztunk, sétáltunk a városban, iszogattunk a barátnőimmel, most meg felmosok. Jelentős különbség.

5, Nem fejezek be semmit egyszerre

Szeretek elmélyülni dolgokban. Írni, olvasni, dolgozni, beszélgetni, takarítani, teregetni, gondolkodni... Ez mostanában nem megy. Egy-egy esemény több óráig tart. Míg mosogatok, Gergő megfogja a kezemet, mert mutatni akar valamit, míg megmutatja, addig észreveszem, hogy valamit össze kéne szedni, míg összeszedem, Gergő kakil egyet, úgyhogy pelust cserélünk, míg pelust cserélünk, Gergő megéhezik, közben meg is szomjazik, közben lejár a mosás, de teregetés közben elkezd hisztizni és mindent ledobál az erkélyről (múltkor fél pár cipőm landolt, a földszinti szomszédok már kosárban gyűjtik a talált tárgyakat), és mire eszembe jut, hogy nem fejeztem be a mosogatást, eltelt két óra. Mondanám szívesen, hogy legalább a mosógép és a mosogatógép be tudja fejezni, amit elkezdett, de ez sem teljesen igaz, mert Gergő pontosan tudja, hogy mikor és hol kell kikapcsolni a programot... (általában a közepén).

6, Nincsen csönd

Ritkán van csönd. Napi alapzaj a halandzsázás, állathangok utánzása (pl. oroszlánüvöltés), illetve a már meglévő szótagok tökéletesítése. Ezt fűszerezik a hisztik, nyafik, jókedvű sikongatások, ordítások, spontán felröhögések. Múltkor a konyhában pakolásztam, odaállt mellém ordítani. Csak úgy. Figyeljek rá, gondolom. Megmutattam, én mit tudok. Kieresztettem. Meghökkent. Aztán elkezdett kacagni.

7, Ha mégis csönd van, akkor aggódhatok

Van, hogy csönd van. Az sosem jó. Egyszer Safi alomjával terítette be a padlót, szisztematikusan, minden négyzetcentiméterre bőségesen juttatva. Végülis örültem neki, mert alapos munkát végzett néhány perc alatt. De szereti virágfölddel beborítani az erkélyt, szívószálakkal, ropival a konyhát...

8, ... és a nyalánkságok

Anyuka barátnőim mesélték korábban, hogy nyitott ajtónál wcznek, de azt nem mondták, hogy a gyerek a térdükön ül közben... Nem is tudtam volna elképzelni, hogy valakivel együtt fogok wczni állandóan. De bármikor megyek wcre, Gergő már kéredzkedik az ölembe. Mondókázzunk, lovagoltassam, puszilgassam. Eleinte bizarrnak éreztem a szitut. Mostanra már-már pavlovi reflexszé vált, félek, hogy ha elmaradnak ez irányú igényei, az anyagcserém is leáll.

Ha nem találunk valamit, akkor már pontosan tudjuk, hol kell keresnünk: a szemétben, vagy szerencsésebb esetben a szennyesben.

Szereti a testi érintéseket, öleléseket, puszikat, ezt az igényét örömmel szolgáljuk ki. Így a mindennapjaim jelentős részében valaki mindig ölelget, vagy elölről, vagy hátulról. Mivel ez a valaki kisebb, mint 100 centi, vagy a fenekembe, vagy a nemi szervembe van beépülve az orra... Legújabb játéka, hogy nekifutásból nekem rohan, a fenekem az ütköző. De spontán módon is előszeretettel fejelgeti a fenekemet, múltkor mellément és a csípőmet fejelte le. Két hétig hatalmas kék folttal mászkáltam. Akkor voltunk nyaralni.

Ha pedig nem ölelget és nem ütközősdit játszik, akkor majomgyermeket játszik, rámépülve csimpaszkodik rajtam (matricázik), esetleg ujjamat fogva vezet mindenfelé. És ha az ujjaim foglaltak, akkor a lábujjamnál fogva húz a kiszemelt célpont felé.

A lista hosszú, Gergő pedig találékony, újabb és újabb csalafintaságokat eszel ki, nehogy ebben a nagy itthonlétben elpuhuljak. Tegnap pedig kimondta az első, kéttagú szót: "hoppá", egy egyszerű szónak még nem örültem ennyire. Tessék, ez is egy új dolog az életemben.

Bénázunk...

Már reggel gyanút foghattam volna... Megint a kakaóval kezdődött.

A nyaralás alatt sok okosságot megtanult tőlünk Gergő. Egyik reggeli közben átszűrődött hozzánk a Please forgive me, Feri pedig  szorosan behunyt szemmel, fejét és törzsét jobbra-balra ingatva tátogott rá. Gergőnek ez annyira megtetszett, hogy azóta minden reggeli közben ezzel szórakoztat minket - iszonyú cuki, hangosan nevetünk vele. Tőlem meg megtanulta, hogy "kezeket a magasbaaaaa!!! jobbra, balra, hey-ho, hey-ho".

Na, ma reggel ezt a kettőt ötvözte, teljes átéléssel. Szétröhögtük magunkat. Aztán a nagy őrültködés közepén kiborította a kakaóját... ááááááááááááá.... én már túl voltam a kávén (egy ideje olyan tempóban döntöm le a torkomon, mint ahogy a reggeli felest szokták a kisbolt előtt), szóval most annyira nem rázott meg a dolog. (Lehet, hogy csak hozzászoktam.)

Délelőtt jött a tesco házhozszállítás. Mindent kipakoltunk már, fizetés, nem megy. Újrapróba. Nemmegy. Namégegyszer. Nemjó. Van egy másik kártyám. Megpróbáljuk. Nemésnem. Basszus... ilyenkor mi van? - Visszaviszem az árut.. Naneeeeee.... Készpénzben fizethetek? - Nem. - Aztakurva... Visszapakolás, halk szentségelés... Dühös vagyok, mert üres a hűtő, nyaralás óta még nem töltöttük föl, Gergő egész reggel a betevő joghurtját követelte, én meg azzal hárítottam, hogy mindjárt jön a tesco..

Irány a kisbolt. Amint kilépünk boltból a szerzeményekkel, hív a tesco. Országos hálózatleállás volt, mostmár oké. Visszajönnek később. Jó.

Gergő alszik, én is elfoglalom magam. Aztán fölébred és indul a bakiparádé.

Elkezdek teregetni, de éhes. Oké. Semmi mást nem eszik, csak joghurtot. Oké. Közben csöngetnek, tesco. No para, kölyök az etetőben, amíg tart a joghurt, nincs izgulnivalóm. Aztán elfogy. Hallom, mert indul a visítás, nyafogás, sivalkodás. Közben pakolunk kifelé, én ezerrel, félek, hogy feláll az etetőben és kiborul. Félpercenként rohanok a konyhába, hogy megnézzem, ül-e még. Közben Safranek kirohan a lépcsőházba (pont olyan szerencsétlen, mint a névadója). Általában visszajön magától. Most persze nem. Naná, hogy nem. Végeztünk a tescoval, kirohanok Safi után, de már nincs a mi szintünkön. Pontosan tudja, melyik lakásban lakunk, de hogy melyik szinten, azt nem. Így ismerkedtünk össze az alattunk lakóval néhány éve - Safi berohant hozzá, majd pánikba esett, mert rájött, hogy ezt elrontotta. Finoman szólva. Mit csináljak? Safi után kell mennem, mert nem talál vissza. Közben Gergő az etetőben bármikor felállhat... Na. Most légy okos, Domokos. Konyhába be, fülig joghurtos Gergőt fölkapom, lépcsőházba ki. Elfelejtettem felvenni a papucsomat, mezítláb vagyok. Merre induljak, fülelek. Kivételesen visszatalál Safi... Huh.

Gergőt letörlöm, kárt felmérek. Hát igen, mikor elfogyott a joghurt (mármint szerinte) és én sem voltam ott, mérgében messzire dobta a tálkáját. Szerintem meg volt benne joghurt, mert szanaszéjjel fröcskölődött. Basszus. Feltörlöm. Elkezdek bepakolni az előszobából, sok cucc van. Leejtek valamit, lehajolok a pult mellett, abban a pillanatban Gergő kihúzza a fiókot. A vállammal telibekapom a sarkát. Elfutja a könny a szememet, elmorzsolok egy halk kurvaanyját (Anyukám javaslata ellenére még nem tanultam meg szépen káromkodni). Félreértések elkerülése végett, ilyenkor természetesen magamra gondolok.

Közben Gergő bekakil. Hát, ez prioritást élvez, irány a fürdőszoba. Kibontom a pelusból, egyelőre leteszem a földre a teli pelust, Gergővel foglalkozom. Közben leverek egy bontatlan WC papír gurigát, ami természetesen beleesik a kakis pelusba. Hát hova máshova? És hogyan? Nem, nem a felületével. Tök szaros lett a guriga... Kidobom azt is.

Bepakolok a hűtőbe, minden más megvár később is. Átesek Feri focis cipőjén, kérdőre vonom Gergőt, mit tud róla, hogy került ez ide. Széttárja a kezét és ártatlanul pislog. Asszem ezt tőlem tanulta... Míg pakolok, Gergő elfoglalja magát: kezébe kap egy tollat és szanaszéjjel firkálja a jegyzettömbömet. Én ennek örülök. Egyrészt, mert már tudja, hogyan kell bekapcsolni a tollat. Másrészt, hogy tudja használni. Harmadrészt, hogy nem a jegyzettömb mellett fekvő könyvemet firkálta össze.

Hol is tartottam? Jaj, a teregetést mintha félbehagytam volna. Folytassuk. Közben Gergő észreveszi, hogy Safi odahányt a teraszra. Szerencsére nem lép bele. Hasznosítsuk a szaros WC-papír használható részét. Kihalászom a kukából, feltörlöm a cuccost, tele van a kezem dzsuvás szeméttel. Közben Gergő belekapaszkodik a ruhámba, teljes erővel. Kánikula ruha, nincs válla. Lerántja a derekamig. Nincs rajtam melltartó. Egyetlen erkélyről látnak be hozzánk, de az a szomszéd (férfi) éjjel-nappal, télen-nyáron kint ücsörög. Nem ellenőrzöm, hogy vajon mit látott, négykézlábra vetem magam. Gergő nem ereszti a ruhámat, kibújok belőle és négykézláb fedezékbe vonulok. Gergő hangosan röhögve követ (négykézláb), persze a ruhám kint marad. Megkérdezem Gergőt: Kisfiam, vadöfákk, ismételgeti: fák.

Folytatom a teregetést, mindeközben Gergő kihozza a teraszra a táskámat, kiborítja és a tartalmát elkezdi lepöckölni az erkélyről. Szerencsére egyesével.

Ébredés óta mindössze egy óra telt el. Nem állítom, hogy nem röhögtem széjjel magam, igazság szerint remekül szórakoztunk. Ferinek meg fájhat a feje, mert úgy tűnik, ez a gyerek ugyanolyan lökött lesz, mint én.

Nyaralás 1.0

Két hét Gárdonyban, vízparton. Másmilyen nyaralásokhoz vagyunk szokva, tavaly ilyenkor mindennap sok-sok kilométert eveztünk. Nem túl pihentető módon. Ez most más. Az első nyaralás hármasban. Feri csak félig tölti velünk a két hetet, hosszú hétvégézik, amúgy reggel-este ingázik.

Gergővel tök jól telnek a napjaink, amiket nyafik és hisztik fűszereznek. A "nem" és a "de" szót sűrűn váltogatja, mostanra tökéletesen használja. Mindig pont az ellenkezőjét mondja, mint amit hallani szeretnék. "Gergő, ugye nem szeretnél fejjel előre leesni a hintaágyról? - De!", valamint "Gergő, kérlek szedd össze, amit szétdobáltál! - Nem." Valamelyik nap a füléhez tartotta a telefonomat, és mintha engem utánzott volna, kis szünetekkel közölte az elképzelt beszédpartnerrel: "Nem...... nem..... nem..... DE!"

Sok okosságra megtanítottam, úgyismint pillangópuszit adni (szempillával), esténként édesen rebegteti a szempilláit, ahogy körbepusziljuk egymást. Nyuszipuszit is tud már adni, bár talán nem volt olyan jó ötlet; olyan vehemensen nyuszipuszil, hogy azt más körökben lefejelésnek hívják. Hagyományos puszival már próbálkozik, érdekes módon, ha levegőbe cuppant, az nyálmentes, de ha odatartom az arcomat, szemtől állig benyálaz, a cuppanás egyelőre elmarad.

A tóban pancsolásra még nem érzett rá, abban a néhány napban, amikor jó idő volt, Gergő formájú kinövésemmel (Feri nemes egyszerűséggel csak matricának becézi) bemerészkedtünk a vízbe, de amint vízbe ért a lába, sivalkodva hozta tudomásomra, hogy jobb nekünk a parton. Múltkor egy nő megjegyezte nekem: "nagyon édes kisfiú", őszintén válaszoltam: "igen, szerintem is". Utólag jutott eszembe, hogy lehet, hogy illett volna megköszönni... Nem is tudom. Azt viszont nem köszöntem meg, amikor egy néni a karba kéredzkedő kislányának ránk mutatva azt mondta: "Nem veszlek föl, nem vagy olyan könnyű, mint a néni gyereke, vagy unokája..." A két opció hallatán elállt a szavam...

A kertet viszont nagyon élvezzük, néha egyedül, néha kettesben, néha hármasban fetrengünk a hintaágyon... Hintaágy alatt kavicsok. Gergő különös vonzalmat táplál a kavicsok iránt: fejjel lefelé lóg rendszeresen, bokájánál fogva tartom, míg ő kavicsozik. A centripetális erőhatást már hosszú ideje tanulmányozza; eddig csak 1-2 órás sétáink alkalmával tudta tökéletesíteni a tudását, most azonban egész napok állnak a rendelkezésére. Kismotorját oldalára borítja, kerekét beborítja kavicsokkal, fűszálakkal, levelekkel, almadarabkákkal, mikor mivel, és addig pörgeti a kerekeket, amíg le nem repül róla minden.

Szókincse rohamosan fejlődik, bekapcsolódott néhány idénygyümölcs (ba-barack, á-áfonya), állatok (bo-bodobács, ve-veréb, ka-béka) és hát ne feledkezzünk meg a vonatról se. A kertből látjuk és halljuk a 3-5 percenként elhaladó vonatokat, Gergő mindegyiket őszinte örömmel üdvözli, ránk néz és felkiált: "vo" - "huhu" - mármint hogy vonat és sihuhuhu. Mindegyiknek tud örülni. Mi is. Mérsékelten.

Rosszalkodik is. Első nap eltörte a napszemüvegemet. Nem volt drága darab, de évek óta az első, ami viszonylag jól állt. Sajnálom. Rám nézett, mikor két kézzel megragadta a szemüvegemet, néhány méterre álltam tőle. Kópésan elkezdett nevetni, rászóltam higgadtan, hogy "nem, tedd vissza", de mindketten pontosan tudtuk, hogy mi következik. Hangosan vihogva elszaladt, én utána, és mire utolértem, már darabokban volt... Megragasztottam... Azért bementünk egy dmbe, hátha találok valami jót. Az összeset felpróbáltam. Gergő egyszerűen kinevetett. Minél többet próbáltam, annál hangosabban.

Ma az utcán nem bírtam vele. 7-es út mentén, a járdán motorozva mindenáron le akart ugratni a járdáról az úttestre. Többször elkaptam, rászóltam, a teljes hangerő skálát végigjátszottuk, semmi nem használt. Végül lekaptam a motorról és a járda melletti fűbe lefektettem... mire feltápászkodott kiröhögte magát és mindketten lehiggadtunk.

Így telnek a napok. Élvezem. Nem olyan, mint a tavalyi nyaralás. Nem pörgős, nem jövős-menős, nincsen tele programokkal. Jó időnk sincsen annyira. Meg nem is látunk olyan sok szép mindenfélét. De végre van, aki összenyálaz, utánozza, hogyan telefonálok (még ha fejjel lefelé is tartja a telefont), és értékeli a humoromat. Mit értékeli! Hangosan kacag, bármilyen megmozdulásomon. Tök jó érzés viccesnek lenni.

Titok, vagy nem titok?

Többen kérdezték már tőlem, hogy Gergőnek elmondjuk-e, hogy örökbefogadott. A válaszom röviden az, hogy természetesen igen.

Ez a bejegyzés elsősorban azoknak szól, akik az örökbefogadási folyamatot (egyelőre) külső szemlélőként figyelik, hiszen azok, akik már benne vannak és elvégezték a határozathoz szükséges, kötelező tanfolyamot, azok számára ez nem kérdés.

Az asszem 20 órás tanfolyam legelején tisztázta a tanfolyam vezetője, hogy miért nem szabad az örökbefogadást titokként kezelni: nem marad titokban és ha kitudódik egy ilyen hazugság, amire a szülők egy életet építettek, olyan komoly bizalomvesztéssel jár, ami a korábbi kapcsolatot teljes mértékben felülírhatja.

A mi csoportunkban nem volt olyan, aki ezt el szerette volna titkolni a gyereke előtt, az viszont mindannyiunknál komoly fejtörést okozott, hogy hogyan mondjuk majd el neki. Erre kaptunk egy csomó tippet, a lényeg az, hogy minél korábban kezdjük el neki mondogatni, még ha nem is érti.

Miért? Mert nekünk, magunknak is be kell "gyakorolni" a kezdő mondatokat, hogy amikor sor kerül rá és megkérdezi, már a legnagyobb természetességgel tudjuk neki mondani. Ha feszengünk, ha kényelmetlenül érezzük magunkat a témától, pontosan fogja tudni, hogy ez valami olyan ciki, vagy kellemetlen dolog; ha az imádott szüleit zavarja, a gyereket is zavarni fogja, ő sem fogja jól érezni magát a bőrében.

Hogyan? Ezerféleképpen neki lehet kezdeni: kitalált mesével, mondókával, gyakran elismételt mondattal, vannak mesekönyvek a témában, örökbefogadós csoportok, ismerősök stb.

Milyen sűrűn kell mondogatni? Amilyen sűrűn eszünkbe jut (naponta, hetente), egészen addig, amíg vissza nem kérdez. Abban a pillanatban, hogy visszakérdez, hogy mit jelent pl. az, hogy örökbefogadott, onnan lehet tudni, hogy "vette az adást", és el lehet kezdeni beszélgetni róla. Fontos, hogy a gyerekkel is beszélgessünk erről, az nem elég, ha a gyerek jelenlétében, mással beszélgetünk róla, hiszen így ő nem biztos, hogy fel tudja tenni az őt érdeklő kérdéseket.

Mi hogyan csináljuk mindezt? Van egy egyszerű versike (Téged fogadtalak örökbe, szeretni foglak örökre), erre kitaláltam egy egyszerű dallamot (olyat, amit én is meg tudok jegyezni). Ezt a kezdetek óta énekelgetem Gergőnek, ha nyűgös, vagy sírt valami miatt, sokszor meg tudom ezzel nyugtatni. Elalvás előtt is szoktam neki énekelni, mostanában már "reppel" rá, amikor mondom, hogy "szeretni", ismétli ő is, hogy "sze". Nagyon vagány. (Mivel Feri tudtommal nem szokta mondogatni neki, néha többes szám első személybe teszem.) Van egy csodaszép mesekönyv (a Sehány éves kisleány szerzőjének egy másik könyve), a Nekem két születésnapom van. Nagyon szép könyv, ezt sűrűn felolvasom neki szintén elalváskor, hát idáig még nem tudtam elcsukló hang nélkül végigolvasni. Néha pedig a "saját" meséjét mesélem, picit kiszínezve. Ja és naplót is írok neki, mondjuk annak, aki ismer, ez nem annyira meglepő (enyhén szólva grafomán vagyok).

És azt is elég sűrűn elmondom neki, hogy ő a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velünk.

Örökbefogadott gyerekek sajátosságai

Az örökbefogadott gyerekeknek van néhány jellemzőjük, amik sokszor már csak élesben derülnek ki. Bár nyilván nem változtat meg ez semmit az érzéseinken, amiket a választott kicsi iránt érzünk, de nekem néhányszor kihagyott a szívem néhány dobbanást...

Ezek a jellemzők nagyon sokfélék lehetnek, akit csecsemőkorban fogadnak örökbe, az alábbiakból vélhetően semmit nem fognak a szülők tapasztalni, és van egy csomó olyan jellemző, ami csak később fog majd kiderülni.

1, Jaktálás

Tudjátok mi ez? Nem? Én sem tudtam. Egyszer régen láttam az állatkertben, hogy a jegesmedve előre-hátra himbálja magát... Gyerekfejjel is éreztem, hogy ez valami nagyon szörnyűséges dolog lehet, azóta nem járok állatkertbe... Megutáltam. A jaktálás magyarul az önringatás. Amikor egy kisgyerek senkitől nem vár(hat) vigaszt, akkor saját magát vigasztalja, ahogy tudja. Gergő a nevelőszülői házban csinálta ezt sokszor, játék közben, ha meghallotta a földszintről felszűrődő hangokat, leült W-ülésben a lépcsőt lezáró kerítés elé, ahonnan nem látta, csak hallotta a nevelőszülőket és előre-hátra hintáztatta magát... Mikor először láttam, fogalmam sem volt, hogy mit csinál, csak összenéztünk Ferivel és próbáltuk elterelni a figyelmét. Beszéltünk szakemberrel: ez tipikusan az érzelmileg elhanyagolt gyerekekre jellemző, a nevelőotthonokban ez nagyon gyakori. Jó hír, hogy bár a nevelőszülői házban nagyon sokszor jaktált, azóta, mióta elhoztuk, teljesen leszokott róla. Rossz hír, hogy vélhetően stresszes szituban újra elkezd jaktálni, önkéntelenül is.

2, Katatón állapot ébredéskor

Na, ilyet remélem, hogy én sem fogok többet látni és mindenkinek kívánom, hogy ezt elkerülje. Mikor először tapasztaltuk, tényleg azt hittem, hogy megáll a szívem...

Amikor hozzánk került Gergő, nem tudtuk pontosan, hogy mikor ébred, mert soha szóval, hanggal, kiabálással, semmivel nem jelezte, hogy már ébren van. (Ennek az okát is csak feltételezzük: hiába kiabált, jelezte, nem ment be hozzá senki.) Így hát eleinte sűrűn bejártunk hozzá reggel és figyeltük. És egyszercsak eljött az időpont, amikor már fölébredt. Legalábbis nyitva volt a szeme. Mozdulatlanul, tónustalanul, élettelenül feküdt. Mint egy rongycsomó. Csak onnan tudtuk, hogy él, hogy mozgott a mellkasa. Nem reagált semmire, se a beszédünkre, sem a simogatásunkra, semmire... Kiemelni sem tudtuk az ágyból, mert olyan volt, mint mondjuk a zacskós tej, csak 11 kilósban. Megfoghatatlan volt. Tényleg szívettépő volt... Így eltelt mondjuk 5 perc, addig csak ültünk az ágya mellett, simogattuk, beszéltünk hozzá, és bíztunk abban, hogy egyszercsak életre eszmél. És igen, kb. 5 perc elteltével felült, mintha mi sem történt volna, indulhatott a nap. Ezt az első hónapban kb. 3-4 naponta tapasztaltuk. Ne ijedjetek meg (nagyon), ha ezt tapasztaljátok, elmúlik. Mostmár a következők egyikével fogad minket reggelente: csipcsipcsókázik, vagy hangosan kiabálja, hogy nya, sze (anya, szeretlek, persze lehet, hogy valójában azt akarja mondani, hogy nyaralok szerdán), vagy őrületes hisztivel, aminek az okát még nem minden esetben tudom... (ma reggel is rugodsódós hiszti volt).

3, Fej-beverés

Hát, ez is elég durva. Gergő úgy vezeti le a stresszt, hogy veri a fejét. Falba, földbe, néha engem próbál lefejelni (múltkor orron fejelt, jajjjjj). Bár lehet, hogy ez nem annyira örökbefogadott gyerekekre jellemző, hanem egy általános stressz-levezetési technika gyerekeknél, mindenesetre ez is elég meglepő volt. Amikor elhoztuk, hosszú haja volt elöl, takarta a homlokát. Már itthon voltunk, amikor észrevettük, hogy egy hatalmas, sárgás-lila púp éktelenkedik a homlokán. Jaj, szegényem, biztos elesett... Aha. Elég hamar tapasztaltuk, hogy nem. Ha nem tetszik neki valami, vagy türelmetlen, vagy nem sikerül valamit megcsinálni, vagy bármi baja van, akkor többször beleveri a fejét a legközelebb eső valamibe. Én ezt többféleképpen kezelem, ha kemény cuccba veri a fejét, odateszem a kezem, ha puhába, egyáltalán nem reagálok rá, és minden esetben megpróbálom elterelni a figyelmét. Az elején nagyon brutál módon csinálta, aztán egy teljes hónapra megfeledkezett erről az egészről, mostanra sajnos visszatért, de sokkal finomabb módon, úgyhogy mostmár csak annyit mondok neki, hogy "Gergő, ugye tudod, hogy ezzel semmit nem érsz el", általában egy "öklelés" után abbahagyja.

4, Tanult tehetetlenség

Sűrűn olvasom L.Ritók Nóra írásait és ott szoktam találkozni ezzel a kifejezéssel. Kb. azt jelenti, hogy akik gödörben vannak, meg sem próbálnak kimászni, csak szenvednek (és sírnak).

Gergőnél már most látszik, hogy is néz ez ki és sejtjük, hogy alakulhatott ki: próbálkozott eleinte, de nem volt olyan, hogy megdicsérje, elismerje valaki, sokszor pedig nem próbálkozott eleget ahhoz, hogy sikerüljön (mert szintén nem volt senki, aki buzdítsa). Ennek az eredménye az, hogy Gergő iszonyú gyorsan felad dolgokat. Megpróbálja egyszer, nem megy, vagy elkezdi verni a fejét, vagy őrült hisztiben tör ki, legjobb esetben mással kezd foglalkozni. Nézzük a kismotoros példán: fel tud szállni a kismotorra. Tudom, hogy fel tud szállni, mert már ezerszer felszállt rá (legtöbbször úgy, hogy csak állok mellette és biztatom, de nem nyúlok hozzá). Ennek ellenére, minden alkalommal nyújtja a kezét, hogy segítsek neki, én meg minden alkalommal elmondom neki: Meg tudod csinálni! Tudom, hogy meg tudod csinálni! És amikor megcsinálja, boldogan mondom neki, hogy Látod, milyen ügyes vagy! És nagyon büszke magára.

Bízom benne, hogy Gergőt még időben elkaptuk, de csak egy pillanatra gondoljunk azokra az emberekre, akik így nőnek föl, hogy senkitől, egyetlen jó szót sem kapnak... Lehet, hogy vérszerinti családokba születnek, de ha szeretetlen a környezet, vagy a szülők sem tudják, hogyan segítsenek magukon, ez simán tud öröklődni generációról-generációra.

5, Nem kér vigasztalást

Egy hónapja volt nálunk, amikor az egyik tegyeszes ügyintéző megkérdezte, hogy melyikőnkhöz bújik oda vigaszért. Nem tudtunk válaszolni a kérdésre... aztán rájöttük, hogy miért. Azért, mert Gergő nem kér(t) vigasztalást. Ha bármi baja volt, elesett, megütötte magát, bánatos volt stb, soha nem jött oda egyikőnkhöz sem, mindig magában sírdogált - volna, ha hagyom, de nyilván nem hagytam. Eleinte nem nagyon bújt hozzám, csak hagyta, hogy átöleljem és ringassam, mostmár elvárja, hogy vigasztaljam, de ő maga még mindig nem jön oda hozzánk. Remélem, már ettől sem vagyunk messze.

Szerencsére a fent leírtak kinőhetők, méghozzá viszonylag rövid idő alatt, azért írtam le ezeket, mert ha nekünk nem lett volna olyan segítségünk, akitől merünk, tudunk kérdezni, biztosan kikészültünk volna az első időszakban.

Viszont van még valami, amit azóta tapasztalunk, mióta nálunk van, sem a korábbi státuszjelentéseiben nem írták, sem a nevelőszülők nem tapasztalták ezt: Gergő hihetetlenül kedves, barátságos és hálás gyerek. Mikor elhoztuk, úgy hoztuk el, hogy egy nagyon visszafogott, introvertált, nehezen oldódó, abszolút nem barátkozó gyerek (kicsit féltünk is, hogy hogy fogja bírni a mi temperamentumosabb, örökmozgó életmódunkat). Onnantól, hogy belépett a lakásunkba, felfedező lett, kíváncsi, érdeklődő, a barátainkkal, rokonainkkal barátságos, kedves. Igazság szerint ettől is megijedtem, attól féltem, hogy azért ilyen, mert attól fél, hogy bárki elviheti, ezért mindenkivel kedves. Azóta kiderült, hogy nem. Gergő ilyen. Egy szerető (laza, barátságos) környezetben úgy tűnik, felszínre tört a valódi személyisége: kedves, érzékeny, barátkozó. Múltkor a játszótéren megölelt egy nála kisebb, ismeretlen kisfiút. Én is, és a kisfiú anyukája is elolvadtunk. Aztán a srácok, mintha mi se történt volna, mentek tovább a dolgukra. :)

A hétfejű sárkány, avagy az örökbefogadási folyamat sok feje

Délben, mielőtt Gergőt leteszem aludni, eléneklem az örökbefogadós dalunkat (Téged fogadtalak örökbe, szeretni foglak örökre), utána pedig mesélek neki. Ha izgalmas délelőttünk volt, vagy eseménydús délután vár ránk, arról mesélek, ha fantáziátlan vagyok, akkor olvasok, de legmenőbbnek akkor érzem magam, amikor MackóGergő kalandjairól találok ki valamit.

MackóGergő egy édes kis medvebocs, aki MackóPapával és MackóMamával, a kerek erdő közepén lakik. Nem volt ez mindig így, MackóGergő, nem is olyan régen még az üveghegyen túl lakott, és nagyon szerette volna, ha igazi anyukája és igazi apukája lehetne, ezért minden nap erősen gondolt erre, bízott abban, hogy egyszercsak teljesül a kívánsága. Egy nap, a Szellő Tündér MackóMama és MackóPapa fülébe súgta, hogy az üveghegyen túl éldegél egy édes kis medvebocs, aki igazi családra vágyik, ezért hát MackóMama és MackóPapa útnak indultak. Átkeltek hegyen-völgyön, kiállták a bátorságpróbákat és végül legyőzték a hétfejű sárkányt is. Meglátták MackóGergőt és abban a pillanatban tudták, hogy MackóGergő az a kis bocs, akire mindig is vágytak és akit mindig szeretni fognak. Hazavitték hát kis bocsukat és azóta is élnek boldogan...

Ez a legfontosabb mese, amit elég sűrűn elmondok neki, hosszabb és sokkal színesebb kivitelben. Nekem is jó, hogy sűrűn elismétlem, mert minden alkalommal újabb és újabb elemet szövök bele, így mire elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse, remélhetőleg elég izgalmas is lesz és nem alszik el rajta.

A hétfejű sárkánnyal valóban megküzdöttünk, bár minden feje nagyon szelíd volt. Nevezzük bürokráciának.

Mi 2016. május elején indítottuk az örökbefogadást. Ezt követte a környezettanulmány, a pszichológussal a beszélgetés, a 3 napos tanfolyam (nagyon hasznos volt), az iratmegtekintés, közben a nyári szabadságolások a tegyesz részéről, végül szeptember közepén kaptuk meg a határozatot, ami október végén lett jogerős.

Innentől megkezdődött részünkről a várakozás (az igazi várakozás az indítás időpontjában kezdődik). Viszonylag tág paramétereket adtunk meg, mondta is az ügyintézőnk, hogy akár már fél év múlva is hívhatnak minket. Arra is felhívta a figyelmünket, hogy bármikor mondhatunk nemet, bárkire, hiszen akkor sikeres egy örökbefogadás, ha mindkét szülő teljes, tiszta szívvel tudja szeretni az új családtagot. Ezt egyébként nagyon sokszor hangsúlyozták a tanfolyam során is, hogy iszonyú fontos, hogy legyünk kíméletlenül őszinték magunkhoz és a társunkhoz is ebben az esetben. (Közülünk én vagyok lelkesebb, lelkendezősebb, nyomulósabb típus, úgyhogy kértem Ferit, hogy majd ha odakerülünk, és úgy érzi, nem tudná szeretni a kicsit, mindenképpen mondja meg, még akkor is, ha nagyon fogok sírni.) Az ügyintézőnk még azt is elmondta, hogy arra azért számítsunk, hogy a gyerekek nagy részének az élete nem tündérmese. Ha úgy érezzük, hogy sokkot kapunk a történetétől és nem tudjuk ezzel együtt elfogadni, akkor is mondjunk nemet.

Január közepén hívtak föl minket azzal, hogy lenne egy kisfiú, a nevét mondták és a születési dátumát, fogadóképesek vagyunk-e. Én kapásból félreértettem a kérdést (mentségemre szolgáljon, hogy egy megbeszélésről rohantam ki, mikor láttam, ki keres és az első üres tárgyalóba ugrottam be), azt hittem, hogy már mehetünk iratmegtekintésre. Mondtam, hogy ezt megbeszélem a férjemmel, visszaszólok. Hallottam, hogy furcsán hümmög az ügyintézőnk, de elfogadta. Visszahívtam egy óra múlva, hogy igen, érdekel minket a kicsi, mikor tudhatunk meg róla többet. Kiderült, hogy óóóóóóóó, még szó sincs arról, hogy megnézzük az iratait, csak arra kíváncsi, hogy fogadóképesek vagyunk-e, vagyis nem fekszünk kórházban, nem újítunk föl lakást stb. Másik 5 párral együtt várakoztunk Gergőre, jaj, nagyon elkenődtem... kérdeztem, hogy mikor lehet megtudni, hogy kit választottak és mi alapján döntenek, azt mondta, hogy megnézik a korábbi "motivációs levél" alapján, hogy melyik családba illeszthető be Gergő leginkább és nézik a jelentkezési időt is. Mondta, hogy majd visszaszól.... egy hétig bírtam... következő héten rátelefonáltam, kicsit ingerült volt, de mondtam neki, hogy ne haragudjon, olyan izgatott vagyok, végül úgy tettük le a telefont, hogy bevallotta, valójában ő is nagyon izgul. Eltelt újabb egy hét, fölhívott, hogy mi vagyunk az első helyen... megnézhetjük Gergő iratait. Én kb. innentől kezdve egy hónapon át nem aludtam... Két nap múlva bementünk, mindent elmondtak, amit tudni lehet róla, én bőszen jegyzeteltem (azóta is lefűzve őrizgetem ezeket a papírokat, pedig már az eredeti anyagokat is megkaptuk). A végén megkérdeztem, hogy fényképet láthatunk-e róla. Megkérdezte az ügyintézőnk Ferit is, hogy szeretne-e képet látni róla. Igen.

Na. Ha ezt a posztot olvassa valamelyik sorstársam (remélem, hogy igen), NE döntsetek a kép alapján. Pontosabban: ha nem tetszik a képen, de minden más oké, akkor ne zárjátok ki a folytatást! Gergőről egy borzasztó kép készült, hát, őszintén szólva... nem jött ki hang a torkunkon, csak hümmögtünk.. Azzal váltunk el, hogy 2-3 napunk van, hogy eldöntsük, szeretnénk-e folytatni a folyamatot, meg szeretnénk-e élőben nézni. A kép ugyan elég béna volt, de minden más rendben volt, úgyhogy még aznap este eldöntöttük, hogy megnézzük élőben, és másnap reggel 8.15-kor már telefonáltam az ügyintézőnknek... (kicsit talán korainak tűnik, de egyszerűen nem bírtam tovább várni).

Nálunk a folyamat úgy nézett ki, hogy mivel Gergő Szolnok megyében született, oda tartozott, így volt egy szolnoki ügyintéző. Volt a mi budapesti ügyintézőnk. A gyámja (utóbb kiderült, hogy ő választott ki minket <3 ) tiszafüredi, Gergő pedig Debrecenben lakott. Az első találkozó Tiszafüreden volt, kb. 1 órányira Debrecentől (Szolnok-Debrecen kb. 2 óra), hogy Gergő napirendjébe minél könnyebben beilleszthető legyen. Asszem az önkormányzatnál, vagy már nem tudom hol voltunk, én olyan ideges voltam, hogy mikor leparkoltunk az épület előtt, mondtam Ferinek, hogy hánynom kell és sírnom is. Mondta, hogy inkább hányjak, mert az kevésbé látszik majd rajtam (ha ügyes vagyok)...

Végül nem hánytam és nem sírtam. Bementünk, Gergő még nem volt ott, kb 20 percet kellett várakoznunk, addig konkrétan szétizzadtam magam. Mikor megérkeztek, egy másik szobába vitték őket, hozzánk pedig bejött Gergő ügyintézője és a gyámja, egy fiatal pasi és egy nagyon helyes fiatal nő. Kérdezte az ügyintéző, hogy van-e kérdésünk. Hát hogy lehet így indítani? Csak kérdésünk volt!!! Mondta, hogy akkor tegyem őket föl... és háttttttt.... abban a felfokozott szituban... öööööö....  válogatás nélkül elkezdtem rázúdítani... ilyen kérdéseket tettem föl: "cuki?" meg azt is megkérdeztem "fog minket szeretni?" megválaszolták a kérdéseket (utóbb kiderült, ők is szétizgulták magukat), de többet nem kérdezték, hogy van-e még kérdésünk... pedig volt még néhány ilyen kérdés a tarsolyomban... Feri pedig csak hátradőlt és döbbenten nézte végig, ahogy komplett hülyét csinálok magamból. Hazáig ezen nevettünk, mondjuk mondtam, hogy kisegíthetett volna utólagos kinevetés helyett, de azt mondta, hogy csodásan kezeltem a szitut, kár lett volna belenyúlni...

Gergővel a találkozás egy élmény volt, de ezt most nem ragozom, azonnal beleszerettünk. Még aznap eldöntöttük, hogy hazahozzuk őt, de azért aludtunk rá néhányat.

Az ismerkedés 4 hét volt, a 4 hét során heti 3x találkoztunk Gergővel Debrecenben, a teljes februárt ezzel töltöttük. Konkrétan a február úgy telt el, hogy észre sem vettük, hirtelen március lett. :) Nagyon fárasztó volt és nagyon-nagyon hosszú.

Aznap, amikor elhoztuk Gergőt, március 14-én, Szolnokra kellett először mennünk. Ott megkaptuk a 30 napos átmeneti, kihelyező határozatot, majd robogtunk át Debrecenbe Gergőért. Mikor beléptünk a nevelőszülők házába, olyan érzésem volt, hogy egy halotti torra érkeztünk, mindenki feketében volt és sírt. Nekem aznap nem volt sírós hangulatom, konkrétan olyan boldog voltam, hogy majdnem szétrobbantam. Kicsit illetlennek éreztem így a nagy boldogságot, szóval amikor beléptünk, csak annyit mondtunk: megvan a határozat, de nem nagyon tudtam pókerarcot vágni.. Elhoztuk Gergőt, szívesen jött velünk, olyan érzésünk volt, mintha hozzánk született volna.

A következő 30 napban a gyámja is és a mi ügyintézőnk is hetente látogatott minket (külön-külön), napközben (Feri nem volt otthon olyankor). Ez, akármilyen furán is hangzik (nem, nem ellenőrzés-szaga volt!) nagyon jól esett és nagyon jót tett. Szakemberek, akik láttak már örökbefogadást, mindketten nagyon örültek, hogy Gergő révbe ért, és őszintén fel tudtam nekik tenni kérdéseket, a nehézségeket el mertem nekik mondani és SEGÍTETTEK. Okosságokat mondtak, hasznos és gyakorlati tanácsokat, olyanokat, amiket megfogadtunk és beépítettünk és tényleg beváltak. Nagyon hálás vagyok nekik.

30 nap leteltével újra Szolnokra kellett mennünk, megkaptuk a végleges határozatot. Azóta megkaptuk Gergő új anyakönyvi kivonatát, ahol Feri családnevét kapta és én vagyok édesanyjaként bejegyezve. :)

A folyamat hosszú volt és bonyolult, de a sárkány egyik feje sem okádott tüzet.

És hogy mennyit számít egy fénykép. A fenti, a legelső képek egyike Gergővel. Már akkor is gyönyörűnek és imádnivalónak láttuk. De valamelyik nap, amikor megnéztem ezt a képet, teljesen ledöbbentem, mennyit változott. Nem csak a haja... a teljes arckifejezése.

Vihar után

Az őrültködést cukiskodás követi... másnap reggel, amikor belépek, a csipcsipcsókával fogad. Két kezét egymásra téve csipcsipcsókázik. Még nem beszél, úgyhogy eléneklem neki, amire vágyik, de tulajdonképpen az első néhány szó után egyből a lényegre tér, a köztes sallang nem érdekli, csak a hess-hess-hess... közben kuncog. Redőnyt felhúzom, Gergőt kiemelem és már fut kacagva a konyhába. Szerencsére elszalad a háló előtt, nem jut eszébe, hogy bemenjen apjához. Megvárjuk, hogy Feri jófejre aludja magát.

Reggeli. A mostani kakaó nem landol a földön. És más sem. Még élénken él bennem az előző nap, úgyhogy akkor kapja meg a kakaóját, amikor készen van a kávém, így egymás mellett, édes romantikában tudjuk elfogyasztani, ki-ki a magáét. Hosszan szemezünk közben, olyan amerikaifilmes-nyálcsöppenősen, Gergő a nyálcsöppenést be is mutatja. Szeretünk egymás szemébe nézni.

Boldogan mondogatja: ka, ka, ka, kaka... hát igen, végülis a kakaóból kaka lesz előbb-utóbb. Ez a gyerek mindent tud.

Hirtelen kimutat az ablakon, majd rámnéz és komolyan közli velem: ma. Közlését bólogatással nyomatékosítja. Igen, mondom, kint repülnek a madarak. Rámutat a macskára, és megismétli: ma. - istenem, ez a gyerek egy nyelvi zseni! Elfogult kis szívem boldogan kalapál. 12 szótaggal közel 40 szót tud. Nagy dolog ez. 3 hónapja egy szót sem tudott. A nevére sem hallgatott... Két hete volt nálunk, újra elővettem a korábbi státuszjelentéseit és egyszerűen semmi nem stimmelt. Nem futott, nem beszélt, az is igaz, hogy nagyon visszahúzódónak jellemezték, ez viszont abban a pillanatban, hogy belépett hozzánk, borult és onnantól kezdve kifejezetten barátságos, nyitott kiskölyök lett. Gyanút fogtam, elmentünk állapotfelmérésre... mindenben le van maradva.... komolyan... a beszéde kb. 8 hónapos szinten van... nem érti, amit mondunk.... egy napig sírtam... hogy milyen szemétség, hogy egy egészséges, értelmesnek induló gyereket milyen könnyű leépíteni azzal, hogy éjjel-nappal kiságyban tartják és nem beszélnek hozzá, és még mindig sokkal jobb neki így, nevelőszülőknél, mint ha otthonban lenne... kiborultam... és nem csak Gergőt sirattam, hanem azt a sok-sok, megszámlálhatatlan gyereket, aki nem kerül időben igazi családhoz... aki egyáltalán nem kerül igazi családhoz... Feri sokkal racionálisabban közelített a témához... annak az időszaknak vége, nálunk csak Ő van és csak rá figyelünk. És beszélünk hozzá, és játszunk vele, és mozgatjuk, és ringatjuk, és hintáztatjuk, és mesélünk neki, és nem hagyjuk, hogy álomba sírja magát, és bemegyünk hozzá, ha felriad éjjel. És megvigasztaljuk, ha bánatos, vagy fáj valamije. Sok pótolnivalója van, de rohamléptekben halad. Napról-napra látható a változás. Még a növekedése is beindult.

Reggeli után egy kis duplózás, ez kimerül abban, hogy szanaszéjjel dobálja a kockákat. Múltkor kiszaladtam egy kis éjjeli vízivásra, ráléptem egy ottfelejtett kockára... nagyon fájt... félek, hogy a lego még rosszabb lesz. A duplózást hamar megunja... a szakemberek szerint ez még az átmeneti időszak jellemzője, az első fél év... minden csak 2-3 percig érdekli. Nem tud játszani, mert még soha, senki nem ült le mellé játszani... összefacsarodik a szívem... De a mesekönyvét, egyszerre többet is, boldogan hozza, már jól megszokott mozdulattal kucorodik az ölembe. Megragadja a mutatóujjamat és azzal mutogat: vau (ezt mondja kutyára és autóra), ka (ez a kakas, kanál, kakaó stb). Amit nem tud, arra is rábök az ujjammal és nekem kell mondanom: csacsi - iááááá, kisegér - cincincin... vakond... nem tudom, mit mond a vakond...

Hirtelen oroszlánüvöltést hallunk a háló felől... apja így adja tudtunkra, hogy felébredt. Gergő édes kis nyivákolással próbálja utánozni és rohan befelé, fél perc múlva már hallom a cuppantásokat és a nevetős-kuncogós-vihogós birkózásra utaló hangokat.

Tízóraira elharmadolunk egy kakaóscsigát, Gergő nagylelkűen megkínál előbb engem, a legfinomabb részével. Rendes vagyok, nem harapom ki a belsejét. Apjával ellentétben, aki ugyan nem a legbelsejét, de azért egy finoman csokis darabot csak kiharap. Nevetünk, jajjj Gergő, ne hagyd magad!!! Következő falatnál Gergő tréfálja meg apukáját: a harapás előtti utolsó pillanatban visszarántja a csigát és ő maga kapja be.... huncutul néz ránk, jól megtréfált bennünket, mi pedig játékból döbbenten nézünk össze... nahát, ez a gyerek... Gergő hangosan kacag...

Valahogy így telik a nap, ilyen napok is vannak. Van, amikor nem tart ki egész nap, de ha már egy-két óra ilyen, attól is boldog vagyok. Ő az én csodálatos kisfiam.

Születésnap

Ma van a 39. születésnapom. Egy éve ilyenkor még reményem sem volt, hogy a legfőbb kívánságom teljesül, és hamarosan Anya leszek.

Régóta vágytunk gyerekre, végül az örökbefogadás mellett döntöttünk. Idén, március 14-én, vagyis 3 hónapja és két napja, megérkezett Gergő, az immár 25 hónapos kisfiunk. Minden vágyam teljesült. Boldog vagyok! Amúgy.

Ma valahogy mégsem érzem ezt a kitörő boldogságot. Tegnap Feri ottalvós csapatépítőn volt, így a ma reggel kettesben indult. Fél nyolckor. Ordítással. Gergő ordítva ébredt.. rohanás be hozzá... basszus, átázott a pelusa... szegényem... gyors csere, közben harc a lábakkal, amik járnak, mint a motolla, apját nem rugdossa, csak engem.... Készen vagyunk, menjünk a konyhába. Addigra béke van, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy éhes.... indul a nyafiroham.. oké, oké... gyors kakaókészítés és már ehetsz is kisfiam... be az etetőszékbe, a kakaó pohárban, addig magamnak készítek gyorsan egy kávét... a kávé még nem készült el, de a kakaó már a földön...

ez egy szar szokás, mindent kiönt, ami nem nyeri el a tetszését.... persze kerül mindenhova, ruhájára, szekrényre, vadonatúj cipőre, amit még nem pakoltam el... úgy kell nekem... anya kezd bepipulni... Kisfiam. Szülinapom van, legyél rám tekintettel... kávé még sehol, nincs még 8 óra, de már ragad a konyha... oké, no para. Feltörlöm, persze Gergőt kiveszem, márcsak pedagógiai okból is, akkor ezek szerint nem kérsz reggelit. Rossz ötlet volt, egyből belesétál a kakaóba... gondolhattam volna.... áááááá..... zokni levesz, Gergőt kicipel a tócsából, hangosan rászól hogy ottmarad, rohamtempóban törlés. Míg elfordulok, hogy a rongyot kiöblítsem, Gergő újra besétál a tócsába... ráüvöltök, ááááááááállllj..... Gergő sír... rosszul érzem magam... Gergő hozza a mesekönyvét, meséljek neki. Megenyhülök. Mesélek. 5 percig érdekli. Közben átöltöztetem, mert csupa kakaó. A kávém még nincsen kész, újra nekiállok. Elfordulok egy fél percre, addig az 50 darabos labdakészlet beteríti a nappalit, ehhez csatlakozik a duplokészlet szétdobálva... fél 9 már van talán... na jó, ki az utcára, úgy tűnik, nem jó nekünk itthon... le a kisboltba. Csak 200 méterre van, oda-vissza 400. Megtesszük az utat háromnegyed óra alatt. Kismotoron. Hátrafelé többet haladunk, mint előre, érdekes, a másik irányba mintha háromszor olyan gyorsan haladna. Futva alig érem utol, közben hangosan kacag. Én is nevetek. Hazafelé csak 2-3 nyafit kell kibekkelni, az egyik, látszólag teljesen érthetetlen hisztinél a lakópark portása a segítségemre siet. Jó fej. Kisfiam, az ég szerelmére, mi van ma veled? Tudom, nekem is hiányzik apád. Remélem, siet haza...

Reggeli, második felvonás, ne maradjon éhen. Joghurt, az mindig bejön.... addig talán meg tudom inni a kávémat, ami 1 órája elkészült. Ja... ma még nem is pisiltem, ezt is pótoljuk... Úgy látom, még enne. Mit szólsz egy kis lekváros kiflihez? ... A földön landol. Fejjel lefelé. Ahogy kell.

Letörlöm a joghurtot, még a füle is maszatos... fél 10 van már? Menjünk valahova. Posta... a postás nem hozza föl az ajánlott leveleket, biztos nem szokta még meg, hogy itthon vagyunk. Indulás a postára. Ma miénk az autó, autóba be, megyünk autókázni! A postán hosszú a sor. Gergő mindent megnéz, mindenkivel cukiskodik. Persze, mással bezzeg tud cukiskodni! Nénik elolvadva megjegyzik: ez a gyerek egy gyönyörűség! Igen, dagad a keblem, mintha bármi közöm is lenne a gyönyörű szeméhez, az édes kis pofijához. Ez a gyerek egy angyal! Erre már csak hümmögni tudok, azt sem túl meggyőzően... halványan felrémlik bennem a nappali és a konyha diszkrét bája...Margitka ránk köszön. Ma nincs vele Buksi, úgyhogy Gergőt hidegen hagyja Margitka... szerencsére azért pápázik egyet... Sokat kell várni... mondókázunk... a kezdődő hisztiket babapiskótával kezelem.

Fél óra várakozás után nem szolgálnak ki, mert ma kézbesíti a postás bácsi újra a levelet... basszus... észrevehettem volna... na jó. Irány bevásárolni. Útközben, a forgalomra figyelek, amikor is hangos cuppogás üti meg a fülemet.... belenézek a visszapillantóba, kisfiam kihúzza magát, hogy lásson és dobálja a puszikat. A boltban folytatódik a cukiskodás, nagy a szerelem. De csak azért, hogy feledtesse az elmúlt órák őrületét és tompítsa a következőket....

Boltból ki, pocsolyába be. Térdreesés a pocsolyában. Ordítás. Vizes naci. Bepakolás autóba, Gergő vezetni akar. Most is, ma már harmadszorra. Vezetett, mikor kiszálltunk a postánál, amikor kiszálltunk a boltnál és most, a beszállásnál is. Már 5 perce malmozok az autó mellett, nem akarja megunni... tök türelmes vagyok, mondogatom magamnak, közben eszébe jut, hogy még maradt babapiskóta. Nyafogva követeli. Kössünk alkut. Bemászol a babaülésbe, megkapod a piskótát. Nem. Ő vezetés közben akar piskótázni. Hát, így nincs üzlet. Nyafiból hiszti lesz, határozott. Ordítás. Aki arra jár, jól megnéz. Fapofával viselem. A hiszti közel 5 percig tart, nem tántorít el. Tartom magam. Végül dönt. Piskóta. Hátramászik a két ülés között. Beszorul. Próbál kievickélni, nem megy. Ordít. Fele gyerek elöl, fele hátul.... 14 kiló.... pólójánál, nadrágkorcánál megragadom, kiemelem. Hátrarakom. Bemászik. Becsatolom, a piskótát megkapja, az üzlet, az üzlet. Indulás haza aludni. Garázsban még egy utolsó vezetés. Újabb 5 perc. Addig lecsukom a szemem. Nyugi van, ül az ölemben és vezet. Rákönyököl a dudára.... a rohadt életbe... mostmár ezt is tudja, hol van... tetszik neki, megismétli... na jó, indulás föl. Egyik szatyor egyik vállra, a másik a másikra. A táskát is magamra akasztom. Menjünk a lifthez. Hívjuk a liftet, nem száll be. Elindul gyalog. Jó, menjük gyalog. Elment a lift, visszafordul. Oké, újra hívjuk, itt a lift. De mégis inkább lépcsőzne... kisfiam... az ég áldjon meg, döntsd már el, mit akarsz. Menjünk gyalog akkor. Elment a lift. Visszafordulna. Nem engedem. Nyafi. Megáll. Kezénél fogva húzom... Nem annyira türelmesen, mint szeretném. Mostanra ordít. Földszinten mégis hívjuk a liftet. Beszállunk. Lakásba be, cuccok le, cipő le, kézmosás. Gergő négykézláb, oké. Közben orra esik. Elharapja a száját. Vérzik. Sír. Vele sírok. Rohanás a hűtőhöz, a behűtött kanalat kiveszem, hozzá nyomom a szájához. Ez a gyógykanál, mindent gyógyít. Saját fejlesztés. Asszem. Gergő elhallgat, fél perc múlva mosolyog. Alvás előtt mit ennél? Joghurtot. Oké, kapsz még egy kicsit. Puszihegyek. Indulás aludni, mindjárt dél. Fölveszem, átöleli a nyakamat. Szeretlek, mondom. Sze, válaszol. Sze, sze, sze... ismételgeti nagy átéléssel, valamit talán jól csinálok....

Alszik. Hosszú lesz a délután, pihenek én is... a rendrakás megvár...Pihenésképp visszahívom a barátnőmet. Boldog szülinapot akart kívánni... kiborulok... panaszkodom... gyakorló anyuka, gyógypedagógus... járunk hozzá ringatóra, sokszor lát minket. Nyugodj meg, jól csinálod. Kiegyensúlyozott, boldog, látszik rajtatok, hogy imádjátok egymást... mer rosszalkodni, ez nagy dolog... tudom, tudom... az összes szakember elmondja, hogy ha mer rosszalkodni egy örökbefogadott, az azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát... sűrűn emlékeztetem magam erre... most mégis folynak a könnyeim. Bűntudatom van.... jól csinálom???? Duruzsol még a fülembe... nem akarsz blogot írni? Nem tudom....

Két óra van, mindjárt ébred... én meg kivagyok, és arra gondolok, hogy Ő a legszebb szülinapi ajándékom, csak ebben a pillanatban egy picit kivagyok....