Bombanyu

Vigyázat, robban!

Átköltöztem

Kedves Olvasóim,

átköltöztem ide: http://bombanyunemrobban.blog.hu/

üdv,

Bombanyu, aki már nem robban :)

Bénázunk - 3

Ellepték a garázsunkat a rendőrök...

Délelőtti gyerekprogramról jöttünk haza, gyanútlanul hajtottam a garázsba. Meglepően sok embert volt lent, az egyik közülük maszkos, mellényes, fegyveres... Próbáltam laza maradni, hogy ne látszódjon rajtam, majd' összefostam magam és gondoltam, leparkolok a helyünkre, a szokásos, már ezerszer begyakorolt módon. Nem ment, elsőre majdnem beletolattam a parkolóhelyünk mellett lévő oszlopba. Újrapróba. Másodszorra a másik oldalunkon álló autót zúztam le szinte. Namégegyszer. Khmmm... kb. 5centire álltam (volna) a szomszéd autótól. Na akkor most... Negyedszerre megint az oszlopot akartam lekoccolni... Nagyon kellemetlen volt, Gergő, mintha megérezte volna a kínomat, vigasztalásképpen küldött egy puszit, én meg elkezdtem nevetni. Gergő imádja, ha nevetek, velem nevet ő is. Hangosan. A maszkos segített, mutatta, meddig menjek előre, merre tekerjem a kormányt. Nagy nehezen beálltam, vagy inkább mondjuk úgy, hogy sok szerencsétlenkedés után végül feladtam. Annyira ráálltam a mellettünk lévő autóra, hogy csak a korábban oly sokszor begyakorolt jógapózok alkalmazásával tudtam kiszállni. (Néhány órával később a beszálláskor inkább az anyósülésről másztam át...)

Nevetve mondtam az odagyűlt rendőröknek, hogy azért máskor ügyesebb vagyok, most mintha kicsit zavarba hoztak volna. Megnyugtattak, hogy már megszokták, ne izgassam magam. Próbáltam kérdezősködni, mi van, persze nyilván nem mondtak semmit.

Gergő kiszállt az autóból, elkezdett először pápázni nekik, meg cukiskodott velük (a rendőrök egy emberként integettek vissza), majd közéjük akart szaladni, ahol éppen helyszíneltek vagy mi - hát ezt nem engedtem. Valahogy úgy éreztem, hogy nekünk most nagyon gyorsan el kéne hagynunk a terepet. Szóltam Gergőnek, hogy megyünk, erre mit tesz a drága? Végighasalt a földön, lekönyökölt és tenyerébe tette a fejét, jelezve, hogy ő márpedig mozizni fog. Innen.

Végülis, kisebb közelharc árán, égő fejjel, iszonyú zavarban, elhagytuk a színhelyet (köszi Gergő!), beszálltunk a liftbe és ... végre kitört belőlem a nevetés. :)

Mondanám, hogy itt a történet vége, de délután vásárolni mentünk. Lelkesen húzogatta, tologatta a kosarat az áruház egyik végéből a másikba (nekem már mindennel tele volt a kezem, mert sokszor azt sem tudtam, merre jár a gyerekem), majd mikor megkértem, hogy mostmár tolja a pénztár felé a kosarat, olyan hisztit levágott, hogy kapásból a sor elejére engedtek minket. Ha azt mondom, hogy nagyon kínos volt a helyzet, vajon elég híven fogalmaztam? A pénztáros megnyugtatott, hogy max. egy évig tart. Remélem, addig nem hullik ki az összes hajam...

Pszichológiai alkalmassági vizsgálat

Aki elindul az örökbefogadás útján, néhány vizsgálaton kell megfelelnie ahhoz, hogy megkapja az alkalmassági határozatot: környezettanulmány, pszichológiai vizsgálat, örökbefogadóknak szóló tanfolyamon való részvétel.

A pszichológiai vizsgálattól nagyon féltem. Nem tudtam, mire számítsunk, csak azt tudtam, hogy vannak olyan párok, akiket (átmenetileg) alkalmatlannak nyilvánítanak.

El kell fogadnunk, hogy a legfontosabbak ebben a történetben a gyerekek. Nem azok a felnőttek, akik ezernyi akadályon mentek már keresztül azért, hogy vérszerinti gyermekük lehessen, hanem azok a gyermekek, akik nem a saját, meleg, szerető családjuk körében élnek, hanem otthonokban, gyermekvédelmi intézményekben, vagy akár nevelőszülőknél. Ezt kell tudatosítani magunkban. Ha ez sikerül, és azonosulni tudunk ezzel a gondolattal, biztos nem lesz probléma a pszichológiai vizsgálaton.

Nálunk a vizsgálat kb. másfél, két óráig tartott. A mi esetünkben ez egy nagyon jó hangulatú beszélgetés volt, kifejezetten jól éreztük közben magunkat. Utólag tudtam meg, hogy akinél voltunk, „rettegett” szakember, több olyan emberrel is beszéltem, akik bár átmentek a „teszten”, mégis nagyon rossz emléket őriznek róla.

Az tény, hogy részletekbe menően, szinte belevájkálva kérdezett a korábbi orvosi beavatkozásokról, arról, hogy mi hogyan volt, mi után mi történt, hogyan reagáltunk, mennyire borultunk ki, mennyire viselt meg, miért nem akarjuk folytatni a vérszerinti gyerek vonalat. Nagyjából erre készültünk is. Hiszen az a feladata, hogy kiderítse, az örökbefogadás mennyire pótmegoldás az örökbefogadó párok számára.

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a gyermek jólléte a legfontosabb, akkor máris világossá válik, hogy miért kell ennyire részletekbe menni. Gondoljuk csak végig, sokan voltunk már ilyen szituban: szerelmesek voltunk valakibe, aki (már) nem szeretett minket viszont. Hiába jön egy másik, egy édes, helyes, kedves, imádnivaló, amíg titkon a másik után fáj a szívünk, hogyan engedhetjük a másikat közel magunkhoz?

Ha úgy megyünk bele az örökbefogadásba, hogy tiszta szívvel vágyunk egy olyan gyermekre, akit bár nem hordoztunk 9 hónapig a testünkben, mégis teljes erőbedobással tudjuk szeretni, azt hiszem, akkor lesz igazán sikeres egy örökbefogadás, és akkor mondhatjuk el, hogy a gyermekünk megkapta tőlünk első és talán legnagyobb ajándékát.

Azóta, hogy ezen a vizsgálaton voltunk, eltelt egy év, és immár Gergővel édes-hármasban töltjük napjainkat; épp a napokban állapítottam meg, hogy nagyon mázlista, mert teljesen bele vagyunk esve.

Csapkodás, harapás, hajtépés

A napokban egy (még) gyermektelen barátnőm félve tett föl nekem néhány kérdést, amik a posztjaimmal kapcsolatban fogalmazódtak meg benne. Asszem ezek azok a kérdések, amiket nem nagyon beszélnek meg egymással az emberek, így hát a feltett kérdéseket és a válaszaimat megosztom itt is, hátha ezzel segítek valakinek eloszlatni a kétségeit. (A kérdéseket amúgy írásban beszéltük meg, ezeket kis változtatással, kiegészítéssel teszem itt közzé.)

Senki ne higgye, hogy én magamtól vagyok ilyen "okos", több helyről kérhettem és kértem is segítséget, Gergő megérkezése után/óta pont ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat.

Mit mond a pszichonéni, normális az, hogy Gergő harap meg csapkod? Mármint hogy ezt el kell tűrnöd? Vagy fel kell lépned inkább ellene?

Igen, normális. Minden gyerek bántja valamilyen módon a szüleit (vagy azokat, akikben teljes mértékben megbízik), mert a frusztrációját még nem tudja levezetni, nincsenek eszközei. (Amúgy ez jó jelnek számít, mert ez azt jelenti, hogy a gyerek el meri magát engedni, tudja, hogy bennük megbízhat.)

De nem vagyunk kötelesek tűrni, ezt kell a szülőknek megtanulni, hogy ők milyen eszközöket használhatnak, amíg  a gyerek megtanulja, hogy mit lehet, és mit nem, hogyan mutathatja ki és fejezheti ki az érzelmeit "oké" módon, hogyan vezetheti le a feszültségét (pl. püfölhető párna). Én ezt még tanulom. Az amúgy nem is jó, ha az anyuka hagyja, mert akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy anyut lehet bántani. Én például egy darabig úgy pelusoztam, hogy ő a földön feküdt, én fölötte álltam, mert úgy nem tudott megrúgni.... azóta leszokott a pelusozás alatti rugdosásról.

Hogy bírod ki néha, hogy ne csapj oda reflexből?

Egyszerűen. Úgy értem, néha szívesen odacsapnék. De ez tényleg agyban dől el: hogyan várhatom el tőle, hogy ne bántson, ha én bántom??? Ehhez kell sok türelem: elmondani egy órán belül 60x, hogy "ezt NEM"!!! Lehetőleg nem felkapva a vizet.

(Utólag jutott eszembe egy mondat, egyszer egy Feldmár előadáson hallottam a szeretet definícióját: "Bánthatnálak, de nem teszem." - Ez szerintem egy szép gondolat, és sok nehéz pillanaton átsegít.)

Csak nekem előttem van az én gyerekkorom, meg a körülöttem lévő gyerekek. És soha nem vette a bátorságot egyikünk sem, hogy ráüssön az apukájára vagy az anyukájára. Nekem ez olyan összeegyeztethetetlen a saját tapasztalataimmal.

Erről nem beszélnek az anyukák, mert sokan azt hiszik, ők rontottak el valamit. Én is ezt hittem. Meg azt is hittem, hogy azért csépel ennyire, mert nagyon mérges rám, ránk, hogy kiemeltük abból a környezetből, ahol addig élt. De aztán megnyugtattak a szakemberek, hogy minden gyerek bántja a szüleit, más-más intenzitással. Lehet, hogy például a lányok szelídebbek, lehet, hogy Gergőben tényleg van egy extra adag frusztráció. Amúgy meg a környezetedben azért nem tapasztalod, mert általában a gyerekek ott a legdurvábbak, ahol biztonságban érzik magukat: otthon.. Gergő is általában a négy fal között, itthon csinálja. Házon kívül meg megy a cukiskodás.

De mitől frusztrált? Ő szerinted érezte, hogy a nevelőszüleinél nem állandó a helyzete? Azt gondoltam, hogy ha megerősítitek abban, hogy ti mindig szeretni fogjátok és sosem hagyjátok el, akkor erre megnyugszik.

Ez nem megnyugvás kérdése. A 2-3 évesekre jellemző a dackorszak. Ez az az időszak, amikor az akarata már nagyobb, mint a szókincse. Nem tudja elmondani, mit akar és ez iszonyat frusztráló lehet. Minden gyerek kiborul tőle, persze minden gyerek más habitusú. Valószínűleg Gergő picit akaratosabb gyerek. Mindennek van oka. Ezért nem lehet egy legyintéssel elintézni, hogy hisztizik, mert tuti van rá oka, csak nem tudja elmondani és mi sem értjük mindig meg, mi a baja. Borzasztó lehet. Mi, felnőttek is milyen frusztráltak tudunk lenni, ha nem jut eszünkbe egy szó, vagy elfelejtjük a mondat végét. Arról nem beszélve, hogy sokszor be sem tudják azonosítani, hogy mi bajuk van, például most olvastam egy cikket, hogy még ötévesen is hajlamosak minden fájdalomérzetnél a hasukra bökni, mert még nem tudják elválasztani egymástól a testi érzeteket.

Visszatérve a nevelőszülőkre: azt nem hiszem, hogy érezte, hogy mi ott a baj, tudod, ha valamit nem tudsz, az nem fáj. Az viszont látszik rajta, hogy imádja a figyelmet. Biztos, hogy nálunk jobban érzi magát, de ezt sem tudja elmondani. Nem tudja, hogy mi örökre vele maradunk-e. Ez is ébreszthet benne félelmet, bár remélem, ez azért egyre kevésbé.

*****

Az alábbi kép sokat segített annak a beazonosításában, hogy pontosan mikor harap meg, mikor tépi meg a hajamat: szombat délután fölkéredzkedett a hátamra hátihordozóban. Annyira jól éreztük magunkat főzőcskézés közben, hogy megkértem Ferit, hogy fotózzon már le minket. Hirtelen Gergő belecsimpaszkodott a hajamba és fotón tisztán látszik, hogy tök jól érzi magát. Visszaidézve a fájdalmas helyzeteket rájöttem, hogy nem csak a frusztráció kezelésére nincsenek még eszközei, hanem a felfokozott örömének, a túlzott jókedvének, kitörő boldogságának a kifejezésére sem.

Úgy tűnik, még sok mindent meg kell neki tanítanunk...

Reakciók az örökbefogadásra

Az elmúlt pár hónapban sokféle reakcióval találkoztunk, ezekből osztok meg néhányat...

Milyen jó emberek vagytok!

Na igen. :) Persze, igyekszünk (mi is) úgy élni, hogy ne bántsunk másokat, de pusztán azért, mert örökbefogadtunk, nem vagyunk jók és főleg nem vagyunk jobbak, mint azok a szülők, akik vérszerinti gyereket nevelnek. Nem vagyunk jobbak, mint más emberek.

Azért indultunk el ezen az úton, mert nagyon szerettünk volna gyereket és nekünk nem lehetett vérszerinti.

De jó, hogy Feri ilyen elfogadó / ennyire szeret téged! Az én férjem ezt nem tenné meg...

Az örökbefogadás egy hosszú-hosszú folyamat eredménye, biztosan van olyan is, aki kihagyja az orvosi rutint és egyből ebbe az irányba indul, de azért nem ez a jellemző.

Az, hogy mi eddig eljutottunk, hosszú évek eredménye. Amíg el nem indultunk ezen az úton, a korábbi időszakot a számos orvosi vizsgálaton és beavatkozáson túl rengeteg sírás, át nem aludt éjszaka, elbizonytalanodás, önutálat jellemezte. Volt, hogy annyira gyűlöltem magamat, hogy Ferit sem tudtam szeretni igazán. Valóban csoda, hogy együtt maradtunk, mert egy ilyen időszakot nehéz túlélni, de az is biztos, hogy eléggé embertpróbáló és jellemformáló időszak volt. Utólag már egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Azok a párok, akik ezt átélik, együttmaradnak és még mindig szeretnének gyereket, azok örökbefogadnak. Ma senki nem tudja eldönteni a társáról, hogy öt év múlva, egy ilyen időszak után mennyire lenne elfogadó. Feri sem, és én sem így indultunk neki 5 évvel ezelőtt a gyermekvállalásnak.

Ó, ti szegények!

Őszintén szólva, ezen a reakción meglepődtem. Mostmár nem vagyunk "szegények". Két évvel ezelőtt tényleg nagyon boldogtalanok és szomorúak voltunk, de mostanra teljesült a vágyunk és van egy édes, egészséges (rosszcsont) kisfiunk.

Hogy tudod szeretni? Nem a vérszerinti gyereked...

A férjem sem a vérrokonom, mégis szeretem.

Egyszer majd hálás lesz nektek!

Nem azért fogadtuk örökbe Gergőt, hogy hálálkodjon nekünk és ez a legutolsó, ami eszembe jut, ha az örökbefogadásra gondolok. Önmagában az örökbefogadás miatt szerintem nem hálás egy gyerek. Ha úgy tudjuk nevelni, hogy jó kapcsolatunk legyen vele (őszintén, nem eltitkolva a származását, hitelesen, odafigyelve, szeretve stb.) és jó ember lesz, akkor jól végeztük a dolgunkat. De nem szeretném, hogy "hálás" legyen nekünk, bőven elég, hogy én nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy összehozott minket.

Ha a saját gyereked lenne....

Gergő a saját gyerekem. Nem én szültem, nem az én vérem folyik benne, de ő az, akihez felkelek éjszaka, akivel együtt sírok, együtt nevetek, ő az, akinek fogom a kezét elalváskor. Ő az én drága, saját kisfiam.

Hú, lehet, hogy pont most fogsz teherbe esni...

Gondolom, ez egy vigasztalásnak szánt mondat, de minket, örökbefogadókat már nem kell vigasztalni. Köszönjük, mi már jól vagyunk! Ha nem így lenne, hanem titokban még mindig vérszerinti gyermekre vágynánk, az őrületes kicseszés lenne az örökbefogadottal (és saját magunkkal) szemben. És előrevetíti az örökbefogadás sikertelenségét is.

De tényleg, végre elmúlt a "kötelező szex" időszak ("drágám, félidő van, bújjunk össze, nem érdekel, hogy éppen kilóg a beled és amúgy most nekem sincs kedvem hozzá"), ami azért rendesen megterheli a kapcsolatot. Visszatért az örömszex, nincs sírás a menzeszeknél. Nincs teher, nincsenek elmorzsolt könnycseppek, nincs nagy nyelés és félrefordulás egy-egy gömbölyödő pocak láttán. Van helyette felszabadult ordítozás kiöntött kakaó esetén. Mennyivel jobb ez! :)

Milyen nő az, aki képes eldobni a gyerekét?

Rengeteg sors van és nem ítélhetjük el az örökbeadókat a döntésük miatt. Nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, átlagemberek: kábé rendben van az életünk, van munkánk, van lakásunk, van társunk, aki szeret és nem hagy el, ha bejelentjük, hogy babát várunk, vannak szüleink / testvéreink / segítőink, van víz-villany-gáz az otthonunkban, nem vagyunk 16 évesek, akik azt sem tudják, hogy kerül a baba a pocakjukba, mert hiányoztak a bioszóráról. Nem hajtott ki minket az apánk az útszélére, hogy meglegyen a betevő falat, nem erőszakoltak meg minket, amiből született egy gyerek, nem vagyunk betegek, nem vagyunk túl idősek, akik már azt hitték, nekik már nem lehet gyermekük... Ezerféle sors van, és én személy szerint azt gondolom, hogy gyermeket örökbeadni (az abortusz helyett) igenis egy nagyon felelősségteljes döntés. Azt jelenti, hogy tudja: más jobban tudna gondoskodni a gyermekéről, mint ő.

Nem ismerem Gergő vérszerinti anyját, és semmit nem tudunk róla, de sűrűn gondolok rá. Remélem, egyszer lesz alkalmunk megköszönni neki, hogy így döntött.

Befejezésként két kedves reakciót megosztok Veletek.

Amikor Gergőt először levittem a lakóparkba, odasétáltunk a portáshoz, egy hatalmas mackóhoz és mondtam neki, hogy be szeretném mutatni a kisfiunkat, akit néhány napja fogadtunk örökbe. A portásunk csak állt, egy szót sem szólt. Halkan megszólalt: "menjetek innen gyorsan". Nem is értettem, tök ledöbbentem. Aztán hozzátette: "mindjárt sírva fakadok". Nagyon meghatódott, Gergőt azóta is imádja.

A másik sztori: régóta nem járok egyetlen fodrászhoz, amikor útbaesik valamelyik bejelentkezés nélküli fodrászat, oda ugrom be és pikk-pakk megigazítják a hajamat. Múltkor kértem Anyuékat, hogy addig kicsit foglalják le Gergőt, de Gergő egyszerűen nem akart leválni rólam. Az ölemben ült, míg vágta a fodrász a hajamat és szorosan tapadt hozzám az első 10 percben, aztán szerencsére Anyuék el tudták vinni. A fodrásznő mondta, hogy nagyon cuki a fiam, de jó tanácsként megjegyzi, nem annyira jó, ha ennyire anyás, próbáljam meg leválasztani magamról. Mondtam, hogy igen, tök igaza van, amúgy. De nálunk egy kicsit más a helyzet, Gergőt 3 hónapja fogadtuk örökbe. Megállt a kezében az olló, elkezdtek potyogni a könnyei és csak annyit mondott: "Nagyon szeretlek titeket".

Bénázunk - 2.

A minap egy barátnőmnél voltunk Gergővel. Cuki volt és elbűvölő. Amint kiléptünk a kapun... elszabadult a kölyköm... kismotorral hasított, ellenkező irányba, mint amerre parkoltunk. (Megjegyzem, a kertben is motorozhatott - volna, de nem tette...)

Szerencsére egy kisforgalmú utcácskában laknak, egy darabig hagytam, hadd menjen. Azt már észrevettem, ha elkezdem üldözni, akkor annál gyorsabban száguld tova; legtöbbször visszafordul időben. De ezen a napon elérte azt a kritikus távolságot, amikor már nem akartam kockáztatni, úgyhogy elkezdtem sprintelni a nyomában. Meggyőződésem, hogy Usain Boltot bármelyik, kölyke után rohanó anyuka lenyomná. Sajnos azonban ezt sosem fogjuk bizonyítani, mert a kiskrapekok nem vezényszóra szöknek anyu elől, motiváció híján pedig nem fárasztjuk magunkat fölöslegesen. Kell az energia a vészhelyzetekre. Visszatérve a sprintre... elég jó ütemben nyomtam, de ez a kis bitang, gondolkodás nélkül gyorsított, és még arra is volt ereje, hogy közben hangosan kacagjon. Bevallom, sprint közben én is nevettem. Végülis elkaptam a grabancát. Igyekeztünk vissza az autóhoz, a barátnőm gratulációját fogadva elköszöntünk és indultunk haza.

Gergő nagyon élvezte ezt a kis közjátékot, úgyhogy amint leparkoltunk a mélygarázsban, kiszálltunk és odaadtam a motorját, elindult. A másik irányba. Elég sokan használjuk a mélygarázst, van, aki gyorsulási versenyre; nagyon utálom, amikor Gergő a mélygarázsban motorozik. Bezártam az autót és rohantam utána, elkaptam a pólójánál, megfordítottam és a nyaki korcánál fogva navigáltam, merre van az előre... Futva, merthogy kiskölykömbe belebújt a kisördög és tekert ezerrel. Így nagy lendülettel értünk a lépcsőház ajtajához, ezt a lendületet kihasználva nyomtam (volna) be az ajtót, azonban egy garázsba tartó szomszéd megelőzött és pont akkor nyitotta ki az ajtót, amikor én már rátámaszkodtam.

Beestem az ajtón, közben kirúgtam Gergő alól a motorját, amin persze át is esett. Engem megállított a szemközti fal, ami ugyan méterekre van, mégis elértem két lépéssel; így végülis talpon maradtam. Gergő - becsületére váljék - nyikk nélkül pattant vissza a motorjára. Kedves mosollyal köszöntem a szomszédnak, hogy elhiggye: mi ezt pont így terveztük.

Szerintem elhitte.

Amikor elgurul a gyógyszerem

Néhány hete elgurult a gyógyszerem.

Egy vasárnap reggel nagyon rosszul kezdődött, Gergő ordítós-sírós-hisztis ébresztője után kiborogatta a kakaóját, joghurtját, eldobálta a lekváros kenyeret. Türelmetlen voltam és idegbeteg. Kértem Ferit, hogy jó lenne, ha elvinné valahova Gergőt, egyrészt hogy kettesben is töltsenek időt, másrészt, hogy egy picit hadd legyek egyedül, hátha visszanyerem a lelki békémet. Erre valami vicceset válaszolt. Máskor nevettem volna. Aznap nem nevettem. Zokon vettem. Sírva fakadtam. Gergő frusztráltságában belém harapott, oda, ahol elért. A fenekembe. Sikítva leválasztottam magamról a marcangoló kis szörnyecskét, Gergő is elkezdett sírni... Feri gyorsan belátta, hogy ez most nem a humor ideje, le is léceltek néhány órára. És hogy én mivel töltöttem azt a néhány órát? Sírtam. Megállás nélkül. Képtelen voltam abbahagyni. Viszonylag ritkán sírok, de ez már nagyon érett. Először is írtam egy smst a Pszichonénimnek, hogy fogadjon mihamarabb, mert megmakkanok. (Pszichonénihez néhány éve járok, hol gyakrabban, hol ritkábban. Szakemberként ő kísért végig azon az úton, amin egyedül nem biztos, hogy végig tudtam volna menni: az elfogadás útján, hogy nem lehet vérszerinti gyermekem. Ez egy hosszú és nagyon nehéz időszak volt, sok vállon sírhattam, de az, hogy viszonylag hamar túljutottam ezen az időszakon és nem csavarodtam be teljesen, az ő érdeme.) Ezt követően átgondoltam, hogy pontosan miért akadtam ki ennyire.

Arra jutottam (azért lássuk be, ehhez nem kell nagy tudás, na mindegy), hogy nagyon rossz érzés ordításra ébredni. Úgyhogy elhatároztam, hogy innentől kezdve megpróbálok Gergő előtt fél-egy órával felkelni, hogy mire esetleg ordítva ébred, addigra túl legyek a kávémon, a reggeli lazuláson és sokkal jobban vegyem ezt az akadályt. (Ezt azóta elég jó hatékonysággal csinálom is és tényleg sokkal nyugodtabb vagyok a nehezebb reggeleken is.)

Néhány nappal később már ott ültem nála, persze jóval békésebb hangulatban. (Miután hazajött Feri és Gergő, természetesen szent volt a béke, mindenki lenyugodott a ... ) Meséltem neki Gergőről (utoljára Gergő előtt voltam nála), a reggeli ordítós ébredéseiről, a dührohamairól, arról, hogy tök elegem van abból, hogy én vagyok a kápóanyu, aki semmi mást nem tud (időnként) mondani a gyerekének, csak azt, hogy "nem". Vállalhatóbb és jobb fej anyu szeretnék lenni.

És annyira jókat mondott, egyszerű, de jól működő ötleteket. Ezeket fogom most megosztani Veletek, hátha Ti is tudtok néhányat használni.

1, Éjszakai felsírások, nehéz ébredések

Gergő elég jól alszik, de van, amikor éjjel felsír. Általában ez annyira rövid, hogy mire az ajtajához érünk, már abba is hagyja, ilyenkor nem szoktunk hozzá általában bemenni.

Javaslat:

Most azt csinálom már néhány hete, hogy mielőtt elmegyek lefeküdni, bemegyek még  hozzá és végigsimogatom a hátát, azt suttogva: "Nagyon szeretünk, Apa is és én is. Velünk biztonságban vagy, sosem fogunk elhagyni. Vigyázunk Rád, Veled vagyunk." (Megjegyzem, szinte minden alkalommal felébred, de néhány pillanat múlva már vissza is alszik.) A redőnyt is felhúzom egy picit az ablakán, hogy reggel, amikor ébredezik, lássa, hogy világosodik, már nem éjjel van. Reggel pedig, miután elkészültem a reggeli "rituálémmal" és Gergő ébredéséhez már közel járunk, kinyitom az ajtaját, hogy a reggeli tevés-vevés hangjaira ébredve biztonságban érezze magát félálomban is.

Eredmény:

Sokkal kevesebb az ordítva rúgkapálós hisztis ébredés és az éjszakai felsírások is nagyon megritkultak. Amikor pedig rosszul ébred, azzal, hogy én már ébren vagyok egy ideje, tényleg normálisabban tudom ezeket kezelni.

2, Dühkitörések

Van, amikor ideges, mint minden gyerek. Sok esetben olyan tárgyakat kezd el verni, amitől viszont én leszek ideges: teraszajtó üvege, plafonig érő tükrösszekrény tükre, tévé képernyője... Idáig szimplán rászóltam, hogy "nem", vagy megpróbáltam elterelni a figyelmét, aztán vagy abbahagyta, vagy nem. De amikor már 58. alkalommal mondtam, hogy nem, én lettem tök dühös tőle.

Javaslat:

Mivel fontos, hogy az agresszióját levezethesse, ebben nem szabad megakadályozni, hanem olyan tárgyat kell a kezébe adni, amit üthet, pl. egy párnát. Kb. még aznap ki is próbálhattam a tanácsát, az egyik díszpárnát kínáltam föl Gergőnek. Először nem is értette, mit kellene vele tennie, de megmutattam :), halálordítással rávetettem magamra a párnára és csépeltem. Gergő ezen szétröhögte magát, de beszállt a játékba, együtt vertük rommá szegény párnát.

Eredmény:

Azóta érdekes módon a dühkitörések száma is csökkent. Néhányszor még kiporolta a párnát, mostanában viszont sokszor másképp vezeti le a feszültségét: ugrál az ágyunkon, kanapén, széthajtható matracon, párnákon. Féltem őt, de nem szólok rá, inkább a környezetet próbálom biztonságossá tenni. Ő pedig hangosan kacag ugrálás közben és kiabálja: "gu-gu", vagyis ugrálok, vagy ilyesmi.

3, Bűntudat és türelem

Meséltem, hogy csomószor bűntudatom van, amikor kiabálok vele stb. Először is, el kellett mondanom, hogy milyen az, amikor elgurul a gyógyszerem; szerinte azért nem annyira gáz, mint amilyennek érzem. Megnyugtatott, hogy egyáltalán nem baj, ha a gyerekek megtudják, milyen anyu olyankor, amikor elérték a határt. Arról nem beszélve, hogy egy vehemensebb típusú embernek nem szabad, magát megerőszakolva állandóan nyugodtnak tettetnie magát. A gyerek pontosan érzi, hogy anyu mikor feszült. (Itt azért megnyugtatnék mindenkit, szoktam kiabálni. :) )

A másik, amitől kiakadok, hogy minden könyvben írják, hogy türelmesen kell reagálni a gyerekek őrültködéseire. Hát hogyan legyek türelmes, amikor egy nap, ugyanarra a valamire már 63. alkalommal mondom, hogy "nem"?? Erre már nem tudom, mit válaszolt, de képzeljétek, mivel az összes többi pontot ügyesen megoldottuk, valahogy ez is megoldódott magától. Mióta nála jártam, pont olyan Anyuka vagyok (az esetek többségében), mint amilyen lenni szeretnék.

4, Nem!

Túl sok mindent tiltottam Gergőnek. Persze először azt gondoltam, hogy ez nem így van, de aztán elkezdtem figyelni, mire mondok nemet: lerántja az orchideáimat az ablakpárkányról -  megoldás: elpakoltam szegényeket egy számukra kicsit kedvezőtlenebb, de számunkra sokkal kedvezőbb helyre. Volt egy 1000 darabos Mucha puzzle a falon, amit elért és előszeretettel hintáztatta, féltem, hogy nem csak az nagy munka veszik kárba, amíg összeraktuk, de szilánkosra törik a képnek az üvege - levettem a falról a képet, egyelőre eldugtam. A pulton hagyott dolgokat rendszeresen leverte, leütötte, lesodorta - tök rendetlen vagyok, de erőt vettem magamon és most szinte semmi nincs sem a konyhapulton, sem az asztalon. Ennek Feri is örül, hogy végre rend van. Az asztali futót rendszeresen lehúzgálta - most nincs futó az asztalon. A távirányítót előszeretettel dobálta ide-oda - most olyan helyen van, ahol nem éri el, stb, stb.

Eredmény:

Sokkal kevesebb nemet hall mostanában és ő is kicsit nyugodtabb lett és kiegyensúlyozottabb. Hogy ez mennyire ennek köszönhető, azt nem tudom, de ez így most jó.

5, Én

Azt már többször említettem, hogy "én" eltűntem. Mintha a világűrbe lőttek volna ki. Korábban nagyon aktív társasági életet éltem, éltünk, külön-külön is nagy baráti körünk van, és együtt is állandóan menésben voltunk, szinte minden napra volt valamilyen programunk. Ez részemről megszűnt, szinte teljesen (Feri többé-kevésbé tudja tartani, ami persze frusztrál engem rendesen). Úgyhogy kötelező jelleggel hetente, kéthetente el kell mennem itthonról barátnőzni (Gergő nélkül) és a sportot is vissza kell csempésznem a napjaimba (ez utóbbi még teljes homály, hogyan fogom megoldani és mikor).

Eredmény:

Most úgy jött ki a lépés, hogy tényleg többet mozdultam ki itthonról az elmúlt hetekben és ISZONYÚAN ÉLVEZEM!!!

6, Mi

Hát, talán ez a legneccesebb, mióta Gergő velünk van, összesen négyszer tudtunk kettesben kimozdulni; a házassági évfordulónkat is két héttel később ünnepeltük meg. Nagyon hiányzik a "MI". Ez most egy darabig nem is nagyon fog változni, Anyuék tartják ilyen alkalmakkor a frontot, de nem szeretnénk túlfeszíteni a húrt. Úgyhogy most az a "feladatunk", hogy minden este, miután lefeküdt Gergő, üljünk ki kettesben a teraszra fél órára és beszélgessünk. És ez tök jó. Nem tudjuk minden este betartani, de megpróbálunk jobban odafigyelni a "mi"-re is.

Eredmény:

Összességében tényleg sokkal nyugodtabb vagyok és nehezebben jövök ki a sodromból.

Végül megnyugtatott, hogy semmi extrát nem mondtam neki, pontosan ugyanazzal küzdök, mint minden más Anyuka. Viszont kérte, hogy most havonta kerítsek rá időt, mert egy kicsit szeretne még megerősíteni az új szerepemben. Gergőre is kíváncsi, úgyhogy legközelebb kettesben megyünk. Szerinte most a legfontosabb feladatunk az, hogy töltsük Gergőt: szeretettel, puszikkal, ölelésekkel, játékossággal, bizalommal; szegényemnek sok feldolgoznivalója van.

Cuki vagyok, cuki vagyok, cukinak születtem

Eredetileg nem terveztem ezt a bejegyzést, mert szerintem minden gyerek genetikailag cuki; ez kell ahhoz, hogy túléljék az első néhány évet... De úgy igazságos, ha ezt is megosztom veletek. Előrebocsátom, hogy ez a poszt nagyon, nagyon elfogult lesz, az a helyzet, hogy teljesen bele vagyok esve a fiamba... Annyira, hogy ezt viszont tényleg nehéz lesz szavakba önteni. Szívem szerint egész nap lenne egy fejkamera a homlokomon, hogy megörökítsem és mindig emlékezzek minden egyes mozzanatra. De amint elkezdtem kamerázni (na, nem a fejemmel, hanem a mobilommal), azon nyomban elkezd iránta érdeklődni és vége is van annak a gyönyörű pillanatnak. És kezdődik egy másik.

Nem nagyon értem, hogy mitől, vagy hogyan, de Gergő jókedélyű. Fura, hogy ilyen előzményekkel (szerencsére, azért nem túl brutál előzmények, de azért mégiscsak nehezített pályáról jött) hogyan lehet ennyire kedves és jókedvű. A humora is már kezd nyiladozni, az a helyzet, hogy egy csomószor szétröhögjük magunkat rajta. Szoktunk gondolkodni, hogy a humor, a kedvesség és a jókedv az vajon genetikus-e, vagy inkább környezetfüggő, de fogalmunk sincs. Talán genetikus, amit a környezet erősít, vagy gyengít.

Visszatérve a jókedélyűségére: van, hogy 10 perceken át lehet hangosan kacagtatni valami őrült bugyuta bohóckodással. Néha tök degeneráltnak érzem magam, de Gergő nagyon élvezi. Úgyhogy én is élvezem. És ilyenkor máris nem idétlennek, hanem eszelősen jófejnek gondolom magam. :) De ő maga is imád bohóckodni. Jó két hete mutattam Anyukáméknak, hogyan pancsoltunk a Velencei-tóban (két karommal köröztem és egyhelyben ugrálva sikongattam), hát ez annyira tetszett Gergőnek, hogy azóta is rendszeresen bemutatja, persze százszor viccesebben, mint én anno. És ha látja, hogy tetszik nekünk, még rátesz egy lapáttal. A humora meg... nemrég Feri várt minket a ház előtt, mi a játszóról jöttünk éppen. Gergő kiszúrta őt messziről, vagy 20 méterről elkezdett felé rohanni, hangosan sikítozva a boldogságtól, majd az utolsó fél méteren (amikor Feri már leguggolva, tárt karokkal várta őt) éles ívben elkanyarodott és tovább rohant. És kuncogva visszanézett apjára. Szeret nevetni, hangosan, sikongatva kacagni, őrültködni. Röhögve menekülni előlünk pelenkázáskor, öltözéskor.

Kedves is. A kisbabákat is és a nagyobb gyerekeket is nagyon szereti, spontán meg szokta őket simogatni, vagy egyszerűen átöleli őket. Persze ő is szokott durváskodni, de alapvetően tényleg nagyon kedves. Safit ugyan szereti inzultálni, de sokszor odalép hozzá és végigsimogatja. (Azért résen kell lennem, mert egy idő után elnagyolttá válnak a mozdulatai...) Kedves az ismerősökkel, barátainkkal, rokonokkal, de kedves az ismeretlenekkel is. Persze csak akkor, ha ott vagyunk, fogjuk a kezét és a másik nem mászik bele a kis intimszférájába. Amint a másik fél olyan mozdulatot tesz, amit Gergő soknak tart, már bújik is hozzánk, olyankor már nem olyan nagylegény. De amíg Gergő irányít, addig osztogatja a pacsikat, pápázik, puszit dob. Mindenkinek, akit arra érdemesnek talál. Múltkor egy hajléktalan párral haverkodott össze.

Hálás gyerek. Még nem beszél, mutogat, hogy mit szeretne. És amikor kitalálom, mire gondolt, felderül az arca és irtó édesen mosolyog rám bólogatva. Van, hogy már az előtt kitalálom, mit szeretne, mint ahogy benne megfogalmazódik, nahát akkor az az elismerő pillantás, az a grübedlis mosoly... (Ha rossz pillanata van, és épp nem találom el, mit akar, akkor viszont gondolkodás nélkül kiveri a kezemből...)

Nagyon szereti a testi kontaktust. Imádja, ha rajzolunk a hátára, és amikor mondom is, hogy mit rajzolok, akkor kommentálja, pl. itt egy cica - ci ,- itt meg a bajsza - ba, ez meg itt a farka - fa. Feri űrállomást és bolygókat szokott rajzolni, azt még nem szokta ismételni. :) Bármit csinál, csinálunk, 10 percenként fut oda hozzánk begyűjteni a puszikat, öleléseket, simiket, mikor mit. Hétvégén, ha a lakás különböző pontjain vagyunk Ferivel, folyamatosan jön-megy közöttünk. Szoktunk így tárgyakat küldözgetni egymásnak, Gergő meg lelkesen hozza-viszi őket. Elalvás előtt fogja a kezünket, időnként kinyúl a rácson a másik kezével, hogy adjunk rá puszit. Mostanában motorozni is kézenfogva szoktunk, azért nem mindig. Ha meg Feri is velünk van, mindkettőnk kezét fogná, így persze elég nehéz a motort irányítani. Amikor az arcát, orrát, szemét puszilgatom, lágyan, alig hozzáérve, elhaló hangon nyögdécsel: "oh-oh-oh", hát az egyszerűen imádnivaló.

Nagyon szeretem, ahogy a szemembe néz. Sokszor hosszú másodperceken át csak nézünk egymás szemébe, olyan igazán szerelmesen. Napközben néha felfekszünk a nagyágyra. Olyankor van, hogy csak fekszünk egymás mellett, egymást nézve (ez már tényleg nagyon nyálas), és van, amikor megcsillan a huncut fény a szemében és már tudom, hogy egy pillanat múlva elkezd visongva ugrálni, rám mászni, hancúrozni.

Nem tudom pontosan átadni, hogy mit érzek iránta, de csomószor spontán meghatódom tőle. Szoktam neki olvasgatni a "Nekem két születésnapom van" című örökbefogadós mesét (a második születésnap az örökbefogadás napja), a mese maga is nagyon szép és már százszor fölolvastam neki hangosan és még mindig elcsuklik a hangom és olyankor suttognom kell, hogy ne hallja és bekönnyezik a szemem. Nem tudom, hogy lehetünk ennyire szerencsések, de biztos vagyok benne, hogy nincsenek véletlenek, a találkozásunk sorsszerű. Valaki nagyon szeret minket odafönt.

És tudjátok mi a legjobb? Hogy ez a nagy szerelem minden irányban működik oda-vissza hármónk között.

Rosszalkodom, tehát vagyok

avagy Gergő lakásban, hétköznapokon elkövetett rosszalkodás gyűjteménye, a teljesség igénye nélkül

Felébredtem. Kialudtam magam. Cuki vagyok. Anya imád engem. Ma rosszalkodni fogok...

Kicsit gyakorlom a szókincsemet, hogy ha Anya belép, azt higgye, ma minden rendben lesz. Addig is átgondolom, miből válogathatok....

  • Lehet, hogy kérek egy kis joghurtot: "ba gu", vagyis barackos joghurt. Anya kiveszi a hűtőből a natúr joghurtot és a barackot. Amíg a joghurtot kiteszi egy kis tálkába, addig szétverem a barackot a pulton. Ami marad, azt szétkenem. Gyorsan dolgozom, mert Anya máris odalép, hogy megakadályozza a barack totális megsemmisítését. Én viszont odaugrom a felügyelet nélkül hagyott joghurthoz, hogy kiborítsam. Lehet, hogy Anya már rutinos és hátrébb tolja, hogy ne érjem el, de én még rafkósabb vagyok. Fellépek az alsó fiók fogantyújára. Ennyi...
  • Ami maradt, azt tisztességesen megeszem, mert finom. De egyszerűen nem bírom kihagyni: az utolsó falatot (szigorúan az utolsót, mert ha hamarabb tenném, Anya elvenné a maradékot), ráköpöm Anyára. Miért? Mert. Jót kacagok, ahogy folynak le róla a nyállal kevert barackdarabok. Ha pedig Anya leszid, mérgemben mindent lesöprök az asztalról a földre. Amit nem érek el, azt egy ott felejtett kanállal pöckölöm le.
  • Lehet, hogy szétlocsolom a vizet a csőrös üvegemből. Ha erre Anya azt mondja: "Nem örülök neki, hogy szétlocsolod a vizet az iszókádból", akkor együttérzőn bólogatok, és mondom én is: "Nem!". Én sem örülök, ha Anya nem örül.
  • Ha elmegy pisilni letekerem a WC papírt. Bár ezt már sokszor eljátszottam. Uncsi. Kivételesen nem ülök be az ölébe. Inkább kidobok valamit az erkélyen... Mit dobjak ki? Mondjuk a távirányítót. Ezt Anya múltkor megakadályozta, úgyhogy végül a szemetesbe dobtam ki. Persze akkor, amikor elfordult egy pillanatra.
  • De lehet, hogy kipakolom az evőeszközös fiókot. Teljesen. A kiskanalakat szétszórom a nappaliban. Néhányat ledobálok az erkélyen.
  • De az is lehet,  hogy inkább Safi alomtálcájába dobom bele az evőeszközöket. És ha már ott vagyok, két kézzel belemarkolok és beterítem vele a fürdőszobát. Anya imádni fogja.
  • Még mit dobjak le az erkélyen? Legyen mondjuk egy fél pár cipő.
  • Aztán fogok egy tollat és összefirkálom vele Anya hófehér laptopját. Teljesen.
  • Ha pedig találok egy ceruzát, azzal a követ firkálom össze. Sajnos a toll nem fog a kövön...
  • Aztán szétdobálom az újságokat. Ha esetleg később rálépek és elcsúszom rajta, mérgemben miszlikekre tépem és azt is kidekorálom.
  • Kinyitom a szekrényt és magamra rántok valamit. Persze Anya szól előtte, hogy ne tegyem, de muszáj... Aztán sírok egy kicsit, és Anya megvigasztal. És amikor szelíden megkérdezi, hogy "Gergőkém, ugye mondtam, hogy ne rántsad le a cuccokat?"- akkor bólogatok komolyan. Tényleg mondta.
  • Ha pedig Anya megkínál a Kubus gyümölcspürével és óvatosan fogja, nehogy kifröcsköljem az egészet, megnyomom alul. Egy pillanat alatt teríti be a konyhát és Anyát. Bár lehet, hogy ezt inkább kihagyom, múltkor nagyon pipa volt.
  • Kérek egy kis kesudiót. És amikor már annyit tömtem a számba, hogy több nem fér bele, jól megrágom, és az egészet kiköpöm. A lakás különböző pontjain.
  • Sajnos az orchideákat már nem tudom lerántani az ablakból, mert Anya átköltöztette őket. De helyette belecsimpaszkodok az asztali futóba. Arra azért figyelek, hogy legalább egy pohár legyen rajta.
  • Az a baj, hogy nincs túl sok időm, mert Anya résen van. Jól kell időzítenem. Az az egy biztos, hogy Safit megdobálom labdával. Úgy nem tud megkarmolni. Múltkor megkarmolt egy kicsit, de Anya Safinak adott igazat. Azt mondta, hogy piszkáltam. Pedig csak a bajszát húzogattam, ütögettem és végül marokra fogtam a bundáját és kitéptem belőle egy csomó szőrt.
  • Megvárom, hogy így szóljon: "Kisfiam, ennél még az is jobb, ha hisztizel..." Hát legyen. Ő akarta.
  • Ha pedig túltolom a rosszalkodást és emiatt feszült leszek, muszáj lesz valahogy levezetnem. Mondjuk Anyába harapok.

De azért majd figyelem Anyát. Apa már tanítja, hogy melyik az a robbanásközeli állapot, amikor fedezékbe kell sürgősen vonulni. Nagyon kellemetlen tud lenni, ha elgurul a gyógyszere.

Az örökbefogadás első hónapja

Ezen a poszton sokat gondokodtam, mert azért erre nem vagyok túl büszke... viszont talán az örökbefogadás előtt álló sorstársaimnak segíthet. Lehet, hogy a babájukat váró kismamáknak is...

Az első hónap nehéz volt. Annyira, hogy bár csináltam teljes odaadással, a legjobb tudásom szerint, iszonyúan féltem, hogy rosszul csinálom és én ezt nem fogom bírni. Mi nem az alváshiánnyal, vagy szoptatási nehézségekkel küzdöttünk, hanem az alábbiakkal. Van, ami adottság volt, van, amit én rontottam el... íme a listám, Sorstársaim, legyetek okosabbak nálam!

1, Belecsaptunk a lecsóba

Hát igen. Egyik nap még dolgoztam, másnap meg lett egy kétéves fiam... az átmenet mindössze 2 nap volt, az is csak azért, mert a húzós februárunk végére (hetente 3x ismerkedés Gergővel egy 200 km-rel arrébb levő városban, gyerekszoba berendezése, cuccok beszerzése, munkahelyen munkáim lezárása, átadása) beszereztem egy arcüreggyulladást. Esténként azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni egész nap egy kétévessel. Egyáltalán, mit lehet játszani vele? Ferivel hármasban már jól működtünk, az ismerkedési folyamat ezt bebizonyította. De amikor megpróbáltam elképzelni magunkat kettesben, fogalmam sem volt, mit fogunk egymással kezdeni.

2, Túlvállaltam magam

Mikor Gergő hazaért, az első néhány nap olyan gördülékenyen és problémamentesen alakult, hogy úgy döntöttem, Gergő alvásidejét kihasználva takarítok, főzök, rendet rakok, tudjátok, mint egy rendes Szuperanyu...első héten még úgy, ahogy csináltam a dolgomat, hétvégére kikészültem. Ráadásul azt gondoltam, hogy elengedhetetlen, hogy mindig tiszta ruha legyen rajta, így eleinte mást sem csináltam, mint minden étkezés után öltöztettem...

Persze a túlvállalás csak Gergővel és a lakással volt kapcsolatos, nekem arra sem volt időm, sem erőm, hogy mondjuk délnél hamarabb letusoljak, fogat mossak (azóta kénytelen voltam áttérni az esti tusolásra). Az meg, hogy normálisan felöltözzek és esetleg feldobjak egy kis sminket... ne gondoljatok sokra, egy szempillafestés és szemkihúzás már luxusnak számított... ezeknek a hiánya, megspékelve az elmaradt fogmosással és az egy hete mosott hajjal... elég leharcoltan néztem ki és ettől persze még pocsékabbul éreztem magam...

3, Bűntudat

Folyamatosan. Állandóan. Megállás nélkül bűntudatom volt. Nem voltam biztos benne, hogy ez az egész jó lesz-e Gergőnek, iszonyúan sajnáltam és féltem, hogy még nagyobb kárt teszünk a lelkében. Volt, aki rákérdezett, ezzel tetézve a bűntudatomat, hogy miért kellett egy látszólag jó közegből kiszakítani Gergőt? (A válasz erre az, hogy egy nevelőcsalád minden esetben átmeneti otthon. Lehet, hogy van olyan, hogy egy gyerek 10-15 évig ugyanott nevelkedik, de a feje fölött mindig ott van Damoklész kardja, hogy ez egy átmeneti otthon. Nem fogadják örökbe. Még ha szeretik és mindent megadnak neki, miután 18 lesz, semmije nincs és nem lesz, nem tudják útnak indítani sem.)

Nem tudtam, hogy jól csinálom-e, féltem, hogy nem fog szeretni minket. Türelmetlen voltam, mert fogalmam nem volt, hogyan kezeljem a hisztiket, a semmisemjónyafikat, a dühkitöréseket, a dobálásokat, a rugdosódásokat. Kiakadtam, amikor belemarkolt a hajamba és nem akarta elengedni, amikor orrba vert, amikor hasba rúgott pelenkázás közben satöbbi. A türelmetlenségemet pedig annyira szégyelltem, hogy emiatt még rosszabbul éreztem magamat.

Folyamatosan sajnáltam a cicánkat, aki az első hónapot gyakorlatilag az ágyunk alatt töltötte és csak akkor jött elő, amikor Gergő aludt.

Nem értettem, hogy ha ez az a pillanat, amire évek óta annyira várok és vágyom, akkor miért vagyok tele lelkifurdalással, bűntudattal, félelemmel, miért nem tudom átengedni magam a boldogságnak, feltétel nélküli örömnek. Emiatt persze még jobban haragudtam magamra.

4, Kritikák kezelése

Na igen... az első időszakban minden egyes szót és mondatot kritikának éreztem; nem lehetett hozzám szólni. Pontosabban lehetett volna: "jól csinálod, vagy legalábbis jól fogod csinálni", de ilyenek nem hangzottak el. Jöttek helyette a kéretlen tanácsok és jószándékú kritikák, olyanoktól, akik még nem voltak ebben a cipőben. Mindent támadásnak vettem, mert annyira bizonytalan voltam. Talán ma már, egy fokkal izmosabb önbizalommal nem akadnék ki annyira rajta. De az elején minden nagyon rosszul esett.

Pedig a családom nagyon szuperul vette az akadályt, Feri részéről is és az én részemről is. Nyitottsággal fogadták Gergőt, aki a kedvességével mindenkit kapásból levett a lábáról. Ettől persze, hogy velük ilyen undok vagyok, még nagyobb seggfejnek éreztem magam és még inkább bűntudatom volt...

Igazi segítséget a Tegyesz ügyintézőnktől kaptunk, aki hetente jött és kérdezett és látott már ilyet és megnyugtatott és erősített mindkettőnket.

5, Hisztik, nyafik, ordibálások

Láttam már szirénázó, üvöltöző gyerekeket és kínosan tébláboló anyukákat. De hogy hogyan oldották meg ezeket a kellemetlen helyzeteket, arra korábban sosem figyeltem. Gergő első komoly hisztije a közeli parkban volt, babakocsival elmentünk sétálni. Ki akart szállni, kivettem. Két méter múlva be akart szállni. Betettem. Újra ki. Oké. Újra be. Asszem 3x játszottuk ezt el 10 méteren belül, amikor mondtam neki, hogy most egy kicsit gyalog jön. Ordítani kezdett, először térdre esett, majd leborult hassal a földre és ott ordított. Hát én meg... körbenéztem gyorsan és megnyugodtam, hogy nincs közönségünk. Picit gondolkodtam, hogy mi a szar legyen, azt tudtam, hogy ilyenkor már nem kéne engedni. De ez a fetrengés marha gáz... Végül közöltem vele, hogy én egy picit odébbmegyek, ha végzett, nyugodtan jöjjön oda hozzám. És kb. 3-4 méterrel eltávolodtam tőle. Nézegettem a fákat, a madarakat (fél szemmel Gergőt) és lám-lám, néhány perc múlva, mintha mi se történt volna, odaballagott hozzám. Megpuszilgattam és sétáltunk tovább. Utólag azt gondolom,  hogy  véletlenül elég jól oldottam meg ezt a hisztit. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, az első hónap, pont mint egy új párkapcsolatnál, még csak a beetetés volt... Azóta sokkal komolyabban tolja, megspékelve egy kis rosszalkodással. De már nem rettenek meg tőle. (Múltkor a barátnőm mondta, egy hiszti közepén, hogy látszik az anyai elszántság a fejemen. :) )

6, Féltékenység

Hát ez egy teljesen új és megmagyarázhatatlan érzés volt. Féltékeny voltam a fiamra és a férjemre.... huhhhh, de hülyén hangzik... egész nap "küzdök" egy kis akaratos kétévessel, este hazajön Feri és lát egy kis tündérbogyót, aki a kedvében jár, bújik hozzá, viháncol vele, édesen nevetgél... bassszuskulcs! El sem hiszi, hogy 10 perce még verte magát a földhöz, mert most meg cukiskodik ezerrel.... Teljesen kikészültem, nem attól, hogy imádja Ferit, hanem mert féltékeny vagyok. Annyira gáznak és vállalhatatlannak éreztem ezt az érzést, hogy senkinek nem mertem elmondani... aztán szép lassan mégiscsak, és kiderült, hogy csomó anyuka pontosan tudja, miről beszélek... (szerencsére, ez az érzés is elmúlt)

7, Bántalmaz a gyerekem

Aztán azt is megtudtam, hogy az anya (az ún. "elsődleges gondozó"), sokkal több szart kap a gyerektől, mint bárki más, egész egyszerűen azért, mert benne bízik meg legjobban. Az anyát üti, rúgja, harapja a gyerek mérgében, rajta próbálgatja az erejét, az ő haját fogja megtépni. Ezt érdekes módon még soha, senkitől nem hallottam, egyik barátnőm sem számolt be arról, hogy bántalmazza a gyereke... Gergőnek már akarata is van, és elképzelései is vannak remek megoldásokra. A helyzetéből adódóan valószínűleg az átlagosnál frusztráltabb is. Nos... eleinte sokszor lábadt könnybe a szemem egy-egy váratlan ütéstől... Mostanra  rájött arra, hogy egy-egy pofon után (vagy leendő pofon előtt) simán kisétálok az adott szituból, szóval elég sokat finomodott a helyzet. (Múltkor egy reggelen bemászott közénk a nagyágyba, néhány perces szeretgetést követően elkezdett vadul kalimpálni. Mondtuk, hogy itt fogjuk hagyni, ha nem fejezi be nagyon gyorsan. Előbb nekem, majd Ferinek próbált kiosztani egy-egy ütleget, úgyhogy egyszerre felkeltünk és ott hagytuk. Rettentő sírásban tört ki, úgyhogy egy perc után visszamentem és mondtam neki, hogy attól, hogy itt hagytuk, még nagyon szeretjük, de nem engedjük, hogy megüssön minket. Megnyugodott, abbahagyta a sírást és jött reggelizni, mintha mi sem történt volna.)

A fönt leírtakat kiegészíteném azokkal a nehézségekkel, amiket Gergő hozott, illetve mindazzal, amivel az új szituáció miatt kellett szembenéznem.

Mindeközben Gergő napról-napra nyűgözött le minket, az elejétől kezdve nagyon szeretetreméltó volt és azzal, hogy folyamatosan igényelte (és igényli még most is) a puszikat, öleléseket, simogatásokat, ő maga gondoskodott arról, hogy a kötődés oda-vissza gyorsan kialakuljon.

Feri pedig egy csodálatos társ, mondjuk ezt azért sejtettem. Apukaként viszont még annál is sokkal jobb fej és lágyszívűbb, mint amire számítottam. Gergő kenyérre keni. :)